©56. NAP PORT DE SAINT TROPEZ ... AZ IDŐ KICSÚSZOTT MA KEZEIMBŐL...

p.s. ... 56-t írunk… a minden esti futásom után, tudod amit épp tegnap meséltem Neked... nézegettem az e-mailjeimet, kezemben egy pohár francia pezsgővel... ez a szokásom kialakult az elmúlt időszakban... lelazít, meg tudod szeretem is… Oooups!… megpillantottam  a levelek között egy “kakukktojást”, ami eltért a megszokottól … kinyitottam és lassan el kezdtem olvasni, közben magamban fordítottam a szöveget, mert ugye francia nyelven íródott... ez még a mai napig sem gördülékeny... most nagyon visszafogottan véleményeztem magam, de sosem zavart különösebben, így is mindent el tudtam intézni eddig, ahogy tapasztaltam sokkal előbb, mint azok, akik a szép fogalmazáson gondolkoznak előbb és utána cselekszenek… el sem hiszed, de erről is eszeme jutott egy olaszországi utam a fiammal, de azt majd később… visszatérek a fentiekhez… először azt hittem valaki viccel velem, de nem... mikorra a végére értem ezt a gondolatomat töröltem... el sem hiszem, hogy egy komolynak tűnő francia reklámfotózás ajánlatot kaptam, hogy ne tévedjek máris továbbítottam a kérdésemmel a fiamnak, Ő perfect ezen a területen is, erre azért ügyeltem mindig és ezt tartottam magam előtt a legfontosabbnak:

- … coucou... most kaptam ezt az e-mailt, mit gondolsz erről… ?  - … tudod, mindent megbeszélünk egymással, így kialakult az elmúlt évek során...  a  válasz másnap reggelre érkezett, mivel elég későre járt már az idő… 
... a levél elküldése után lapoztam tovább, mert közben az agyamba befészkelte magát a "határeset történetem" ... kár, hogy ilyen nagyon álmos vagyok, nem bírom ezt most folytatni, majd még előveszem, ha kialudtam magam és elmondom neked... 
...a lényeg, hogy az instagram fotóim keltették fel a figyelmet ...  tudod, amivel most itt baromkodok, valahogy el kell ütnöm az időmet így futásközben mégiscsak 56 nap telt el azóta... minden nap, szinte meg sem állva ellövök magamról egy-egy selfit, amibe belecsempészem az adott körülményeket, hogy lásd mivan itt körülöttem és egy mozdulattal teszem is fel az instagram oldalamra, csak úgy retus nélkül... nem a tökéletesen kifeszült bőrömön van a hangsúly... így szia a sok effectnek, amit lehet használni a múmia hatáshoz, szinte minden csajszi sok szeretettel alkalmazza... engem ez nem érdekel, tudod én még a ráncaimat is szeretem, mert hozzám tartozik... főleg ebben az időszakban... meg nincs időm erre két talp lendítésem közben, ahogy neki feszülök, habár ez is könnyebb lett mára... szóval megkerestek, hogy mit szólnék egy divatfotózáshoz itt a közelben ... bocs, de itt most kihagyom a közismert fotós nevét, de annyit talán, hogy a VOGUE televan a fotóival... várják a válaszomat... szerinted...?  ... minden esetre  feldobta a #jerestechezmoi hangulatomat ...!

Idézek a levélből, hogy jobban érezd, amit akarok mondani majd később:

"Bonjour Madame,

J’espère que vous allez bien.

Je me permet de vous contacter après avoir trouvé votre profil sur instagram.

Je m’appelle Leila, je suis directrice de casting dans la mode.

Je travaille sur une campagne mode pour les Gale...s Laf....te qui shootera prochainement dans le sud de la France.

Nous recherchons des locaux pour figurer sur la campagne. J’ai vu quelques images de vous sur instagram et j’aimerais beaucoup proposer votre profile à l’équipe si le projet vous intéresse.

Je vous joint quelques infos et vous laisse revenir vers moi si toutefois vous seriez intéressée... "

... közben kiment a szememből az álom, mázlid van... folytatom...

... tudod mi volt az életemben a legszebb "határeset" ... ? hát elmondom... sok-sok évvel ezelőtt, ez annyira régen volt azt hiszem 1994. tájékán... volt egy húszévvel fiatalabb szerelmem, szint együttlaktunk, pont a gyermekem apjától való külön költözésem után... mindent kárpótolt, ami kimaradt a húszaséveimben, hatalmas kaland volt ez az életemben... és nemcsoda, hogy aztán benneragadtam majdnem 12 évig... nem volt mindig egyszerű átugrani a korkülönbséget, azért ez mégis egy igen csinos szám és általában fordítva szokott lenni... azon is kiadnak egyesek, én azt gondolom, hogy nem a számok határozzák meg a boldogságot... ez az életem története most talán azért ugrott be ma, mert pittyegett a telóm... és csak, ennyi az üzenet:

- Nyuszkó... - ez voltam én akkor, neki és úgy látszik maradtam a mai napig...amikor elkezdődött ez a bezárom magam a négy fal közé, Ő volt az első, aki felhívott, előtte évekig egy hang sem...  - még nem reagáltam rá valahogy kimaradt, mondom az idő ma kicsúszott a kezeim közül... remélem jól van Spanyolország egyik legszebb helyére ragadt be a #maradjotthon miatt... szóval, vele történt ez a határeset, utaztunk Olaszországba kocsival és akkor még volt határ, így megállítottak bennünket... a határőr elvette az útleveleket, mert még akkor az is volt... az enyémet nézte... nézte..., majd szótlanul az útlevelemmel eltűnt a bódéjában... tudod a melegedőhely, meg ahol utána tud nézni, hogy hamis vagy valódi az okmányod... na gondolhatod, hogy egy pillanatra még én is megijedtem, pedig elég edzett voltam már akkora, nemcsak a válásom miatt, úgy egyébként is... majd lassan, komótosan megérkezett...mindezt tudtam követni a kocsi visszapillantó tükörjéből, megfordulni még véletlenül sem mertem volna, mert az nem jó jel lett volna...  190-es mercedes kocsim volt, grafitkék szürke, azóta is kedvenc maradt... agyamban lefutott egy-két dolog... lehet, hogy sápadtabb is lettem... hidd el volt miért...de erről majd máskor... kimért mozdulattal visszaadta az útlevelem és intett, hogy mehetünk tovább... erre én nem, hogy örültem volna, hogy mehetünk... halkan, de határozottan megkérdeztem:

- Meg tudná mondani, hogy mi volt a probléma? - meglepődve rám nézett, de képzeld el, hogy válaszolt, ezen meg én csodálkztam, azt hittem elküld a fenébe...

- Kérem szépen, ahogy maga kinéz nem stimmelt a kora, túl soknak találtam a számokat...

... nem mertem nevetni, de határozottan emlékszem, hogy nagyon szerettem volna... gyorsan továbbhajtottunk... gondolhatod, hogy egész uton ezt hallgattam:

- Látod, mindig fennakadsz ezen a pár év korkülönbségen, ami köztünk... - most aztán láthattad, hogy ezek csak számok... - és nevettünk ezen egy nagyot...

Igazából a nagyobb poén egy másik alkalommal történt, amikor  Zsu barátnőmmel zötyögtünk a határ felé és mesélem neki, hogy a múltkor mi történt Velem... Ő vezetett, majd az úttestről levette a szemét és felém fordult nevetve és ennyit mondott:

- Csak szeretnéd Incikém, ha így lenne ... - és kacagott egy nagyot, vele én is, de gondolatban kicsit bántott, hogy talán tényleg a határőr eltúlozta... majd megérkeztünk a határállomáshoz és jöttek ellenőrizni az útlevelünket... ha nem velem történt volna, biztosan kételkednék, de képzeld el, hogy megint bevitte a bódéba az útlevelem, majd egy kis idő elteltével visszajött és lassú mozdulattal, miközben erősen nézegetett átadta a kezembe... 

... részemről a kérdés nem maradt el...

- Megkérdezhetem, hogy mi volt a probléma... ? - erre Ő:

- Nem stimmelt a kora... ? - erre Én:

- Mégis mi nem ... ? - erre Ő:

- Hát kérem sokkal több a szám, mint ahogy kegyed kinéz...

... ezzel hajtottunk tovább, nevettünk ezen, de azt gondolom, hogy én erősebben... hát ennyit a számokról... azóta töröltem a tudatomból... kikódoltam ezt is!

(folyt.köv.)

©56. NAP PORT DE SAINT TROPEZ ... AZ IDŐ KICSÚSZOTT MA KEZEIMBŐL...

#mindenokici

Port de Saint Tropez, France

2020. május 09.

Vigyázz magadra, mert akkor mindenkire vigyázol... még két éjszakát kell aludnom utána... ma is.., de holnap egy picivel jobban...

©55. NAP PORT DE SAINT TROPEZ ... “MAGÁNYOS FARKAS ÉLETMÓD”

#mindenokici
...kedvenc házam mögöttem és babérbegy virágok a kezemben Saint Tropez illatával...

2020. május 8., péntek

... KICSIT HOSSZÚNAK TŰNIK ÖLELÉS NÉLKÜL..

… egyértelműen kiderült 55 nap alatt, itt Saint Tropez kellős közepén a világ egyik leggyönyörűbb helyén, hogy a “magányos farkas életmód”, idézve a kedvenc fotósomat - lehet, hogy nehezen hiszed el, de ebben a pillanatban nem jut eszembe a neve… tudod itt van a nyelvemen, de most, mintha kitörölték volna az agyamból, csak egy szürke homály van helyette… na erről beszélek, hogy ez már egy figyelmeztető jel is lehet, habár Viktor fiam erre azt mondta legutóbb:

- Anyci Te mindig ilyen voltál, képtelen vagy megjegyezni egy nevet… ez nem most kezdődött nyugodj meg… - hát Ő ennyire szeret, mázlim van ezzel is… közben szeretettel átölelt… na, ez például most itt nekem nagyon hiányzik… az “érintés nélküli” 55 nap szokatlan, ilyen még nem volt az életemben… gondolhatod, hogy totál átértékeltem Robinson történetét is… tudod az együttérzés, “empátia”, ami felfokozódott itt ezalatt az időszak alatt többek között említeném meg halkan, amit észrevettem másokban… lehet, hogy ez az egyik lényege ennek az egésznek a levegő, víz megtisztulása után... most a gazdaságról, profitról nem akarok itt írni bővebben? … ez a gondolat, csak úgy átfutott rajtam egészen más mondatok között itt az éj közepén, ahogy ütöttem-vertem a billyentyűket, szegény Macbook hűtársam kapott rendesen, ahogy próbáltam kiírni magamból a felmerülő kétségeimet… az újjam hegye izzott rendesen… ehhez a felébredéshez erősen hozzájárult egy szúnyog, ha őszinte akarok lenni, aki félig lerágta a bokámat… hát volt miből falatoznia, de egyre vékonyabb, ezt őszintén mondhatom neked… most itt nem túlzok úgy, mint általában…sajnos erre hajlamos vagyok, de már ezt is kezdem itt valahol elveszíteni a Világítótorony és a Citadella között a mindennapos futásaimban… ráadásul néhány nappal ezelőtt végre rávettem végre magam és a súlyzókat is a kezembe vettem, mint évekkel ezelőtt… 1995-2005. ‘Barnainci Aranykor’ csak úgy szerényen mondom neked, igen jó állapotban voltam akkortájt... emögött kemény munka volt, azt tudnod kell… naponta edzések a RC tornatermében… valahol ki kellett engedni a feszültséget, hát én ezt választottam… ez visszavezethető Viktor születése utáni életszakaszomra, amikor két hónap alatt el kellett veszítenem 35 kg-ot, mert még szülés előtt elvállaltam egy három napos “Osterman” bemutatót Bécs városában… tudod ott, ahol 1986-ban épp a terhességem 6. hónapjában Chernobyl becsöngetett... visszagondolva abban a korban sem volt egyszerű, de könnyebben leolvadt rólam a háj, mint most… nem akarom itt a mérleg állását megjegyezni, mert az mozdulatlan, de lehet, hogy elemet kell már benne cserélnem… reggel meg is nézem, hátha mázlim van… a konditeremben való edzés őszintén mondhatom neked, hogy ez az egyik leghatásosabb,  nemcsak a fogyásra… néhány hét alatt beindítja a lelassult hormonokat, főleg az endorfint és a dopamint… az első a boldogságért, a második a szerelemért felelős… kell ennél több? … belegondolva, lehet, hogy itt cseszhettem el valamit…jól elvoltam ezekkel… szerettem mindig az egyszerű, átlátható megoldásokat, amit egyedül is meg tudok oldani… hát ez az volt… minimum öt óra edzés naponta, kellemes kimerültség utána… emellett a napi teendők az életben maradásért plusz a gyereknevelés és abban az időben volt két kutyánk is Astor cocker spániel és Rikki belga juhász  groenendael ...  tehát összesen érzésben egy csomó gyerekem volt… edzéseimhez visszatérve, ráadásul a hormonjaim a súlyzóktól megkapták a napi adagjukat, működésükben nem volt fennakadás… 

... azért ez a mostani egészen más, képzeld el, hogy futás közben tegnap sikerült visszatekintenem magam egy kirakat üvegében, miközben elsuhantam előtte… meglepődve láttam, aminek nagyon örültem persze, mintha nőttem volna… tudod mindig ez van, ha szelességben csökkensz, akkor magasabbnak látszol… magad előtt képzelj el egy lassított felvételt, ahogy ütemesen emelem a talpam a föld felszínétől néhány cm-re… a lényeg a folyamatosságon van két kilométeren keresztül… itt lehet tulzok, még nem mértem le valójában… azt sajnáltam nagyon, hogy nem tudtam magam filmre venni… na, láthatod például erre is jó lenne egy társ… edzem magam nemcsak testben, lélekben is, hogy ne mondjak csődött a karantén után… nincs könnyű dolgom, azt még nem tudom, hogy erre elég volt-e itt most rövidnek tűnő 58nap, ami a végszám… ezt a lassított felvételt jó lett volna megörökíteni, talán fekete-fehérben… ez persze elmaradt, de lesz helyette más… majd meglátod előbb vagy utóbb... ennek az egész futásnak nevezett mozgásomnak az a lényege, hogy legalább már a talpamat több kilométeren keresztül egyfolytában fel tudom emelni a talajtól néhány centiméterre… különben ezt a technikát is a fiamtól lestem el még annak idején, de most alkalmaztam először, valahogy így alakult... tudod, az első napokban 50 lépés után keresnem kellett egy helyet, ahol megpihenhetek… látom most magam, ahogy levegő után kapkodok, akkor még nem sejtettem, hogy COVID19 is közte lehet, mert akkor tutira ritkábban lélegeztem volna…  itt volt a vicc helye, de a röhögés elmaradt… azt gondolom, hogy simán el lehet kerülni mindent, ami kellemetlen pontosan addig, nem akarsz tudni a létezéséről, amíg nem tudatosítod az agyadban… ezt gyakorolom már egy ideje kisebb-nagyobb sikerrel, de bízom a teljességben… a bátyám az a humoros tegnap csak annyit bírt megjegyezni:

Icikém, hogy bírsz futni ennyi súllyal… ? - nevettünk ezen… persze nekem nem volt annyira vicces… felfoghatatlan, hogy rövididő alatt felpattan rád ez a hatalmas tömeg …ragaszkodik veszettül hozzád és az istennek sem akar elhagyni…tegnap már a Citadella oldalában arra gondoltam, hogy indulok egy maraton futóversenyen… bocs elfelejtettem, hogy tömegnek szia még egy darabig... meg  az emlékeim is felugrottak most erre, mint a játékgépeknél a jokerek… talán 1995. tájékán láttam, ahogy a célba érkeztek a versenyzők, már aki útközben nem dőlt ki… megborzongtam ettől a gondolattól, nem volt felemelő látvány… ez is egyfajta kihívás, de nálam “deleted” kapott… elmondom neked, azért, hogy ne aggódj annyit értem… tegnap láttam az egyik üzlet kirakátában magam oldalról... szemed előtt jelenjen meg alakom, mint egy lassított felvétel, de már nem duckó formában... úgytűnt, mintha nőttem volna,  a magasságom visszatért hozzám… tudod, aki lefogyott az valahogy úgy néz ki, mintha nőtt is volna … ez az egyik mellékhatása… az első napokban elég érdekes lehetttem,  annak örülök, hogy akkor ez kimaradt…

... majdnem elfelejtettem mondani neked, hogy mikor a Place des Lices-en mentem keresztül át a Citadalla felé, egy fotó erejéig megálltam a madarakat etető ember látványa miatt,  ami eltért a szokványostól...  főleg sirályok voltak többségben a szökőkút mögött... eddig galambok lepték el ugyanazt a helyet, a sirályok inkább a tengerpartot uralják... ahogy ott háttal selfizgetek ... eltüsszentette magát az idősebbnek látszó férfi és tudod mit mondott:
- Pardon madame ... - ezt még sosem hallottam így, ilyen formában és főleg nem egy idegentől... -
... nagy volt a távolság közöttünk, többszöröse az előírt egy méternek... álla alatt persze ott volt a maszk, de nem volt ideje feljebb húzni, mert televolt a keze kenyér darabokkal, meg különben is szinte mindenki így hordja errefelé, nem kötelező... azért vannak kivételek például a rend őrei azok még vezetés közben is az arcukon viselik az előírásnak megfelelően... én azok közé tartozom, aki úgy gondolja, ha beteg lennék, otthon maradnék, mert ez nem véd meg semmitől ettől a coronától meg főleg nem... sőt láttam már olyan elhasznált, piszkosnak tűnő maszkot az arcon, hogy aki hordta biztos lehetett abban, hogy nem ússza meg fertőzés nélkül... ettől függetlenül, jobbnak láttam tovább állni... nézd meg a fotót tisztán látszik a távolság... na, meg a gyűrű a nyakamon, valamelyik nap elaludtam a teraszomon, közben a nap eljegyzett...

... találtam hivatalos magyarázatot a magányra, ami lehet, hogy csak egyedüllét, én kiragadtam azt, ami engem megfogott, de ha gondolod olvasd el a szakirodalmat erről, ha több is érdekel kattints egyet linkre itt! 

“A  magány fogalma  többféleképpen értelmezhető.  Legnyilvánvalóbb formája a  körülmények okozta magány,   amikor az egyént a körülmények  vagy teljesen elszigetelik minden más egyéntől  („Robinson Crusoe” létállapot),  vagy csak minimális kapcsolatot tesznek lehetővé  (pl. egyszemélyes  börtöncella).  Az ilyen magány  szerencsére ritkaság.  A körülmények rendszerint csak megnehezíthetik a társas kapcsolatokat, de az ilyen akadályok többé-kevésbé kivédhetőek. Ez azonban már az egyén bizonyos tulajdonságain,  azok fejlettségi fokán  és egész  személyiség-szerkezetén  múlik.

Mindenekelőtt tisztázandó a különbség a  magány és az  egyedüllét  között,  hiszen a kettő korántsem azonos, bár nincs éles határvonal  közöttük.  Az egyedüllét általában rövidebb időszakokra vonatkozik a társas kapcsolatokon belül, s így nem jelent komoly problémát  vagy magányosság-érzést.  A túl sok  egyedüllét – akár szándékos, akár kényszerű -  előbb-utóbb magányossággá válhat.  Különleges  (bár nem ritka)  forma  a  társas  magány,  amelyben két vagy több együtt élő ember úgy vesz részt, hogy egymással csak formális és felszínes kapcsolatot tartanak, s közben magányosnak érzik megukat.  Ennek tipikus példája az érzelmileg kiüresedett  („üres kagylóhéj”)  házasság, amely valamilyen  (vélt vagy reális)  okból  formailag nem bomlik fel.

         Pszichológiai szempontból  akkor beszélhetünk magányról, ha  az adott egyénnek

1.      nincs egyetlen,  intimnek nevezhető  kapcsolata sem;

2.      nem képes érzelmileg kötődni senkihez,  nincs  (vagy minimális)  a  társ-igénye;

3.      igényli ugyan az intim-kapcsolatokat, de képtelen ilyet találni vagy fenntartani.”

... itt a reggeli órákban beugrott a kedvenc fotósom neve is, Ő pedig nem más, mint Susan Sontag ... (ha érdekel, kattints egyet a nevére!) 

... folyt.köv...

#mindenokici

2020. május 08. (péntek)

Port de Saint Tropez, France

Vigyázz magadra, mert akkor mindenkire vigyázol! Azt nem írom, hogy otthon, mert három nappal ezelőtt Izraelben a karantént feloldották ... itt, Franciaországban meg három nap múlva... lehet, hogy már nem is kellene megírnom neked, de ma is egy picivel jobban, mint tegnap...

#mindenokici

©54. NAP PORT DE SAINT TROPEZ ... NYÁR 2020-BAN IS MEGÉRKEZIK HANGULATRA ÉBREDTEM...

SUMMER IN THE AEGEAN

by 

DJJAZBACK2MINE

(click here!)

p.s... van egy titkom, amit a füledbe súttognék, ha idebújnál hozzám ezen a reggelen... átölelném a nyakad, hozzád símulnék, kicsit szorosabban, mint úgy általában... szám lágyan megérintené a nyakad ... 

- ...Tudod, ezen a reggelen is egy picivel jobban, mint tegnap ... 

... halványan elmosolyodtam ezen, nagyon jó érzés, hogy ezt mondhatom Neked......a teraszajtón beáramló lágy, símogató friss lehelete a tengernek még a meleg takaróm alá is besurrant... nem bánom, hogy egy kicsit megborzongat... szorosabbra ölelem magamhoz, azt gondolom Te vagy ... itt, most elidőznék örökre...  még egy picit hagyom magam kényeztetni... zárt szemhéjam alá beszökik a felkelő nap szivárvány színeiben tündöklő sugara, önző módon nem engedi ezt tovább... talán rendben van ez így és lassan kinyitom szemem.. az elém táruló látvány egy picit kárpótolja az elillanó pillanatot... még néhány nap és akkor kilépek a való világba... világomba... ebben az országban mindenki szabad utat kap lakhelyétől 100 km távolságra... látod, ebben is mázlista vagyok... a Nagyikám erre azt mondaná, hogy:

- Icikém kisleányom, Neked csak megszületni volt nehéz... -

... persze én ezt más képpen gondolom, éltem át... nem volt sima az út idáig, de nem hagytam magam elveszni... (folyt.köv.)

#mindenokici

Port de Saint Tropez

2020. május 07.

Vigyázz magadra, mert akkor mindenkire vigyázol!

©James Blunt - The Greatest [Official Video] #stayathome #53days

Ce tout...

2020. május 06.

... azt gondoltam ezen a napon nem lesz olyan hír, ami feldobna... aztán kaptam egy körlevelet, ami mégis megváltoztatta ezt a napot... képzeld mégis lesz Paloznaki Jazzpiknik Balaton felvidék legszebb helyén itt az új időpont:

2020. augusztus 20-22 között

... részletek később, addig hallgass bele a 2019-es hangulatába, biztos lehetsz abban, hogy az idei felülmúlja azt, pedig őszintén mondhatom fergeteges volt!...

p.s... tegnap frissen érkezett először látott fotóm a modell korszakomból...  nézd meg alaposan... azon egy dolog nem változott, az a BALATON tűrkizzöldes színe... az most is ilyen, főleg tavasszal a tavalyi emlékeim szerint, idén ez kimaradt ... tudom mire gondolsz, de azt felejtsd el, mert ez nem sopánkodás, bánkódás, meg egyéb nőies baromság... ...persze nem bánnám, ha a lapos hasamat látnám vissza, az igaz... itt a #maradjotthon időhalmazában kicsit át is rendeztem az évek alatt felgyűlemlet körméretemet... hát nincs könnyű dolgom az biztos, de kitartóan dolgozom rajta... 53. nap is kimegyek és bejárom a terepet... lassú tempóban koptatom az aszfaltot itt Saint Tropez kikötőjében... tudom ez nem annyira jó az izületeknek, de most nincs tengerparti homok, oda TILOS! kimenni... ezt nem is értem igazán vagy az is lehet, hogy a homokot jobban kedveli a partmentén ez a tüskés kerek mincsoda (ezt most direkt nem írtam ki, ne foglalja a helyet itt ezen az oldalon!)... megértem,  teljesen igaza van!... a helyében én is a homokos tengerpartot választanám... mikor még nem tudatosították a fejemben, hogy vigyázz, veszélyes, TILOS, minden nap több órát gyalogoltam mezítláb, de jó is volt... ez látod hiányzik! Fotó: Módos Gábor - Keszthely - 1979

Barna Inci & Welzer Zsóka modellek 1979 - Keszthely Balaton, HU - Fotó: Módos Gábor

52. NAP PORT DE SAINT TROPEZ... KÓD TÖRÖLVE! ... TISZTÁNLÁTÁS IDEJE...

KÓD TÖRÖLVE!

CODE SUPPRIMÉ! CODE DELETED!

... lehet, hogy kevesebb idő is elég lett volna ahhoz, hogy egy kicsit mélyebbre lássunk, érezzünk... az is lehet, hogy pontosan ki van ez találva, nincsenek véletlenek... ennyi időre volt szükségünk a kikódoláshoz... minden egyes nap egy tanulmány volt számomra, amit átéltem és a reakcióim... hozzáteszem, hogy nemcsak az enyémet tanulmányoztam, hanem úgy, mint általában figyelő voltam  és közben próbáltam rögzíteni valamilyen formában ezeket, hogy valójában miért is?... eddigi életem során, ezek mindig utólag derültek ki... ahogy a Dédi (Nagyikám) mondaná:

- Majd elválik, hogy mire lesz ez jó gyermekem ...

Tudod, ez a tegnapi nap mégis különös energiákat hordozott, ami megkoronázta az eddigieket...na nem vírusosat, azt gondolhatod... világosabb, könnyedebb lett minden körülöttem... erre mondhatják, hogy megvilágosodtam! ... gondolom...

... ez most elő is hozott egy képet... lehettem vagy 4-5 éves, még nem jártam iskolába az biztos, mert kettesben voltunk a Nagyimmal, senki nem volt otthon... épp mosott a bejárati ajtó elé helyezett aluminium mosóteknőben (akkor még gondolatban sem volt mosógép)... ezt annak idején így hívták azon a tájon... hétvégén meg az volt a kádunk abban fürödtünk a testvéreimmel Pityu, Évike és Én ... olyan nagy volt, hogy belefértünk hárman is...arra pontosan emlékszem, hogy én alig látszódtam ki a habból és néha víz alá nyomott a bátyám, a nővéremmel már nem bírt el... látom Nagyikámat, ahogy kicsi méretével előtte állt és erősen gyúrta, dörzsölte a fehér lepedőt addig, addig.., míg olyan fehér nem lett, mint a hó... nagyon szerettem vele lenni és segíteni... már akkor olyan 'kotynyeles' tudod, aki mindent akar csinálni, de semmihez nem ért, mert picike, de nagy akar lenni, mint a felnőttek...  a nagy barna színű mosószappant tartottam a pindurka kezeimben, akkor még nem volt mosószer... lehet, hogy ezért nem lettünk mi allergiásak semmire sosem egy biztos, amióta öblítőt is töröltem az életünkből nálunk senki nem allergiás a családban... valahogy mindig visszatérek a jelenbe pedig imádom ezt a gyerekkori élményemet is... szívesen maradnék ott talán örökre a gondtalanság mezején... míg gyerek vagy annál nagyobb bajod soha nincs csak az, hogy állandóan felnőtt akarsz lenni... annyira nehéz volt az a darab szappan, hogy majdnem letörte a csuklómat és mindig ki akart csúszni a kezemből, de nem adtam fel, lehet ott ivódott belém, hogy sosem adom fel a mai napig sem, azt gondolom mindent meg tudok csinálni... izzadság cseppek hulltak a vízbe a homlokomról, de én csak gyúrtam, gyúrtam a teknő oldalára tapasztott fehér lepedőt addig, mig Nagyi el nem nevette magát és azt mondta:

- Icikém elég lesz mára ennyi, most már menj játszani a babaházadba... - felnéztem rá kérdő szemekkel... még nagyobbra tágítottam..., de nem engedett tovább... erős, határozott jellem volt... 

- Egy szónak is száz a vége... mars játszani... - megnyomta erősen az utólsó szót... na, ez már egyértelmű volt... nem lehetett könnyű dolga velünk, így utólag visszagondolva... kis köténykémbe megtöröltem a kezeim és máris eltűntem, tudtam semmi esélyem sincs a tovább maradásra ... mindig volt rajtam egy fehér, fodros kötényke, amit kimondottam utáltam, mert kisleányosnak tartottam, nem beszélve a fejem búbjára biggyesztett hatalmas fehér masniról... majd mutatok fotót is, most nincs itt velem... olyan vagyok rajta, mint egy propelerres repülő épp felszállás előtt, de hát ez volt annak idején a divat a tehetősebbeknél persze... mi nem voltunk azok, de Anyumnak kifinomult ízlése volt és, ha keresett egy kicsivel több pénzt, abban biztos lehettem, hogy kaptam egy új köténykét, na meg a térdig érő fehér zoknit, ezeknél jobban csak az alul gumizott mackónadrágot (tréning ruhát a gyengébbek kedvéért kiírom) rüheltem nagyon... vitának még helye sem lehetett, sarkon fordultam és már el is tűntem az izolált magam által kilalakított kicsi helyemre, aminek olyan kisméretű volt az ajtaja, hogy rajtam kívül senki nem fért be... ez volt az én 'menedékhelyem' aranyos rózsaszínű butorokkal berendezve, amit Anyumtól kaptam Karácsonyra vagyis akarom mondani a Jézuskától, mert ugye akkor még abban a hiszemben voltam... ebben a pillanatban tudod mi jutott eszembe, hogy lehet a 'rózsaszínű felhőim' eredete ide vezethető vissza... erre még sosem gondoltam eddig... (folyt.köv.)

… jól nézd meg a képet, ezt tegnap készítettem az 51. nap karanténban… láthatod a Covid19 már mögöttem van… védelem alatt vagyok!..

2020. május 04. © BIPHOTONEWS

p.s. ... kint állok a teraszon... kikötőben, mint kezdődne az élet... emberek... autók... na meg fent az égen néhány sárga pici repülő... néha távolabb a tenger színtjét megérintik... ezek a tűzoltók... de mi az a fehér, amit visszaszórnak... víz lenne... de nem ... vagy igen... olyan fehér, mint a hó... aztán elhúznak a kikötő házai felett... 

2020. május 04. előttem szürkés homály fedi a tájat... hasonló, mint az 52. nap előtti reggel ... legalábbis a színeiben... valahogy a repülők jutottak eszembe... még néhány nap ... pontosabban 7 és feloldják a karantént... vagy... ? ... majd meglátjuk... minden esetre láttam tegnap  az esti futásom közben, hogy egyes üzletek bizakodóan csinosítják magukat, volt aki az utcán 4-5 távolságban pohárral a kezében iszogattak, örültek a napfénynek és közelgő új élet kezdetének... a Barbarac fagyizó is kinyit azon a napon, mondta nekem a tulajdonos, majdnem karnyújtásnyira van a teraszunk egymástól... sok minden eszembe jut, de hogy fagyiznék ennyi nap után az talán nem... de nem vagyunk egyformák... én meggondolom majd, hogy kimenjek-e az utcára aznap, innen a teraszról lehet elég lesz... azt gondolom, biztonságosabb... egy-két felvételt azért biztosan nem hagyok ki... de még van időm addig átgondolni, egy biztos tömegbe nem megyek még álaracban sem... tudod, lehet, hogy már mondtam kaptam egyet ajándékba Cecile-től még a múlt héten... csinos provence színekkel, mintákkal... eddig még, csak nézegettem itthon, nem hordtam kint a szabadban... az az igazság, hogy viccesnek találom a viseletét, mert nincs funkciója azon kívül, hogy félig eltakarja az arcod... van akinek persze ez előnyére válik, talán nekem is... ezen most kuncogok... látom, hogy van aki az álla alatt hordja a nyakán... talán ők vannak többségben... aztán látom, hogy a rend őrei még a kocsiban is a szájukon tartják, gondolom előírás... szabályokat be kell tartani! ... szóval én nem hordom, amíg nem lesz kötelező... utána meg itthon maradok, míg megint az arcommal mehetek a szabadba... 

... erről jutott eszembe a tegnap esti hangos sírás a kihalt kikötőben... egy rendőr egy fiatal leányt  kísért 3-4 méter távolságot betartva és egy rendőrautó követte őket... sajnáltam a hangosan üvöltőző, síró fiatal leányt, aki egyfolytában azt hajtogatta, hogy:

I don't  know... I don't know (én nem tudom!) ANDRÉ ANDRÉ where are you? (Hol vagy André?)

majd elhaladtak a balconom alatt  és látom, hogy az Opera-nál leült a földre és zokogott... a rendőr meg csak nézta és néha mondott neki valamit, de látszott, hogy kezd elfogyni a türelme... aztán összeszedte magát a leány és eltűntek a parkoló felé... ez este 8h után volt... lehet, nem volt járási engedélye, de lehet, hogy ennél nagyobb fájdalma volt... hát tudod nagyon sajnáltam és ez úgy utána meg is határozta az estémet... gyorsan ágyba bújtam, fejemre a takarót és megpróbáltam minél előbb elaludni... sikerült...

... reggel nagyon korán ébredtem megint, most nem az Anyáknapi szomorú hangulatom miatt, amit belefolytottam egy üveg finom francia rozéba, hanem azért mert korán elaludtam és ennyi pontosan elég volt... hát ez a tegnapi nap arról szólt, hogy megint  vissaztért a #tisztánlátásom... ez egy olyan érzés, mint gyerekkoromban a sűrűködös játékunk.., de ezt már mondtam neked... kicsit üresnek is érzem magam, valamit lepakoltam, mögöttem hagytam... még nem tudom mit, majd kiderül itt a napokban... azért megmondom neked őszintén szívesen maradtam volna még ott, jó volt a homályban... az is lehet, hogy ez a "rózsaszín felhőm", legalábbis a fiam szerint, de én pontosan tudom a #miérteket és ez így rendben is van... ja, és majdnem elfelejtettem mondani, hogy röpke páróra alatt többet dolgoztam, mint 52 nap alatt... 

52. NAP PORT DE SAINT TROPEZ
2020. május 05.
© BIPHOTONEWS

… ebből a pozicióból, helyszínről 2020. március 15-e óta minden nap lenyomtam az exponáló gombot este 7 és 8 h között, attól függött mikorra értem oda a futásból… vártam a változást, a fények játékát figyeltem… akkor még nem gondoltam, hogy 52 nap telik majd el, ma 2020. május 04-t írunk… és még 2020. május 11-ig hátra van 7 egész nap, hogy a karantént felfüggesszék…

vagy… ?

… előbb itt a kikötőben megjelent egy hadicsónak katonákkal felfegyverezve, géppisztoly a kézben, lassan tettek egy kört… figyeltek… én meg fotóztam, filmeztem őket… ahogy szoktam általában, tettem a dolgom… majd elhúztak… eddig ezt nem láttam… most aztán aki ezt látta összerezzenhetett rendesen… általában más jelzőt használok, de mára ez is megteszi… olyan volt, mint a karantén elején, mikor egy talpig védőruhában beöltözött alak végigrohant a kikötőn és hangosan kiabálta:

- Mégis melyik hajóban van a coronavírusos beteg…? Nem találom… 

Erről meg eszembe jutott Eilát (Izrael), amikor 1992-ben, ha jól emlékszem Szilveszterét ott töltöttük Viktor fiammal... szokatlan volt és félelmetes, hogy a tengerparti sétányon gépfegyverrel felszerelt fiatal katonák, katona leányok sétálgattak... többet talán máskor... még...

Vigyázzatok magatokra, mert akkor másokra is vigyáztok! ... és ne menjetek tömegbe!

#mindenokici

Port de Saint Tropez, France

2020. május 05.

©49. NAP PORT DE SAINT TROPEZ... EGYSZERŰEN, CSAK MÁJUS 2-A VAN MA...

ANYÁKNAPJA ELŐTTI MAGAMBA FORDULOK NAP

p.s. ... még jó, hogy van ez a Facebook, majdnem elfelejtettem a születésnapi köszöntőmet átadni Zolinak, akivel utána hajnal 4h-ig dumáltunk a messengeren, épp számolgattuk, hogy hány éve haverkodunk, hát nem tegnap óta, de elég volt a kettőnk kezén lévő újjaink éppen... május 1-én a gyöngyvirágos boldogsággal ünnepelte a 49. születésnapját Budapesten a #maradjotthon egyedül, ha épp úgy alakult az életed... nem sűrűn ejtjük meg ezt, de mindig olyan, mintha épp tegnap váltunk volna el... szétröhögtük magunkat a Sitges-i emlékeinken... különleges spanyol város a tengerpart mellett, hasonló ékszerdoboz, mint Saint Tropez, csak talán "melegebb" egy picit... Pityunak, köszönhetjük a barátságunkat, akit még a Vidám Színpadnál ismertem meg és azóta is a legjobb barátom... tudod olyan, akit ha éjjel felhívsz, hogy baj van... akkor Ő ott van... egyszercsak úgy gondolta évekkel ezelőtt és elköltözött Sitges-be ... voltak kalandjaink rendesen, mikor ott voltam... erről majd máskor... Zolihoz visszakanyarodva egymás szavába vágba meséltük az elmúlt időt... visszaemlékeztünk, jókat nevetgéltünk... Ő az, aki mindig a nyílt szavak embere, lassan szótagolva, de kimondja az igazat... de jó is volt előhozni a régi emlékeket, na erre például teljesen jó ez a #jerestechezmoi ... közben virtuálisan koccintottunk... 

... azért a mai nap elég fáradékony voltam a kevés alvás után, de azért nem hagytam ki a futást, megkerültem az egész várost... kétszer is találkoztam a rend őreivel... de egy bonzsúron kívül más nem érdekelte ma őket... aminek persze örültem, ettől függetlenül a kijárási engedélyem ott lapult az iphone tárjában...

47. NAP PORT DE SAINT TROPEZ... magam...magamban

... kicsit soknak tűnik ez a nap, ami mögöttem van 2020. március 15-e óta magam... magamban... még a gyönyörű esti fények előttem,  amik megtörik a tenger vizét közel és távolban sem derít most jobb hangulatra... 

...az is lehet, hogy talán elfáradtam... hallgatom a zenét és gondolatban szívesen odabújnék erős karjaidba és elcsacsognám közben, hogy mi minden történt velem ma... megtaláltam a hajókat, amiről beszélgettünk délelőtt... úgy látszik nemcsak a szívem navigátora vagy, nélküled nem találtam volna meg és, csak itt szomorkodtam volna, hogy lemaradtam valamiről, ami nekem fontos lett volna... képzeld el... először gyalog felmentem, eléggé sietnem kellett a Citadella oldalába... gondoltam onnan belátom a terepet teljesen...vitorlázó versenyekkor is az egyik kedvenc helyem... azt gondoltam lesz időm elég, ahogy mondtad és láttam a térképen, amit mutattál, de úgy tűnt akkor ott, hogy nagyon gyorsan jönnek... közben egy fekete motorcsónak körözött körülöttük... néhány felvétel után rohantam vissza a kikötőbe a kocsimért, na gondolhatod, hogy lógott a nyelvem, mert tudtam, hogy nincs sok időm, hogy a kikötő végébe érjek a parkolón át... az a legjobb hely ahhoz, hogy világítótorony is benne legyen... kész forgatókönyv volt már a fejemben... el akartam kapni azt a pillanatot mikor megérkeznek... na, az egyik elhúzott, irányt váltott és eltűnt a távolban... kicselezett, ettől kicsit elszomorodtam, elbizonytalanodtam, hogy még sem megfelelő helyen vagyok... ott kuporogtam a kocsimban, nem akartam kiszállni, hogy a kameráktól védve legyek, mert nem gondolom, hogy nem csíptek volna nyakon ebben a #maradjotthon időszakban... jó sok idő telt el, már majdnem feladtam és akkor megláttam a világítótorony oldalánál az árbócok tetejét, rajta a francia zászlót... nem kapkodta el az biztos, méltóság teljesen hatalmasságával elfoglalta az egész öböl bejáratát, lassan komótosan megfordult, hogy háttal betolasson az öbölbe... amúgy az üres városban senki sehol, de most egy pici gyönyörű arcú kisleány rollerjával berobogott a képbe, lehetett vagy három éves... csuda szép volt, mint egy angyalka, talán az is volt... ez egy kicsit az izgalmi állapotomból kizökkentett, mindig ez van, ha valami új látvány tárul elém, amit meg kell örökítenem... hál Istennek nem annyira, hogy lemaradjak arról, ami elém tárult... hát ne tudd meg milyen félelmetes érzés volt, ahogy tolatott befelé hatalmasságával, egyre jobban közeledett felém... szinte úgy éreztem, hogy összezúz a közelségével... olyan volt, mintha én is a fedélzetén lettem volna... 

Saint Malo öreg vitorlásra emlékeztetett, ott éreztem ezt a furcsa megfoghatlan érzést 2020. március 14-én, amikor kihajóztunk vitorlabontásra... életem egyik csodás pillanata volt az is...

... ebben a pillanatban megszólalt a templom harangja 22h ... eszembe jutott, amit mondtál nem is olyan rég... minden reggel 8h-kor provence egyik csodás helyén, a kis templom harangjára ébredsz... 

folyt.köv.

#mindenokici

Vigyázz magadra, mert akkor mindenkire vigyázol! ... és tudod mi a legjobb orvosság a rossz hangulatra?... hát most megmondom, ÍRD KI MAGADBÓL! és KÖZBEN HALLGASD A KEDVENC  ZENÉD!

2020. április 30. (csütörtök)

Port de Saint Tropez, France

p.s. I love you...
 és ne feledd, hogy holnap május 1. a munka ünnepe ...

...itt a franciáknál, 

a gyöngyvirág ünnepe 

(fête du muguet)

boldogság szimbóluma és egy évig szerencsét hoz annak, aki kapja... ez a szép szokás egészen az 1560-as évekből ered, amikor IX. Károly 1560. május elsején az udvar összes hölgyének gyöngyvirágot adott!

Éljen Május Elseje!

... erről eszembe jutott Jászfényszaru, amikor az iskolában májusi fákat csináltunk és felvonultunk az utcán... előttem van kép... de jó is volt...

és noná, hogy várom a gyöngyvirág csokrot is! ... megérkezett 01 hajnalán... merciii 🌞☘

Du bonheur à tous mes proches... 🌞☘

©46. NAP PORT DE SAINT TROPEZ ... 2020. MÁJUS 11-ÉN INDUL ÚTJÁRA ...

... tegnap megkaptuk hírforrásból az új üzenetet, hogy május 11-én lassú, ütemezett tempóban de megpróbálunk visszatérni a #valóvilágba a szobánk falaiból... nem lesz könnyű, megszoktuk a kényelmes, nyaralás, henyélés érzését... az is lehet, hogy tévedek és gyors tempóban történik majd a váltás... megjelent szemeim előtt egy filmben látott kép, ahogy a karámból kitört lovak elszáguldanak a tengerparton... na ez még persze nem lesz, csak gondolatban... főleg a tenger távolságát azt be kell tartani... azért neked, hogy tudj erről, néhány lényegesebb információt kiemeltem, mint például azt, hogy nem kell kijárási engedély és lakhelyedtől 100 km-es körzetben nyugodtan utazhatsz... ezt most megsúgom neked itt, hogy kimondottan személyesen is érint engem, gondolok a 80 km távolságban  lévő  #szív ügyemre... figyelj tovább, mert most aztán tényleg érdekes, amit akarok veled tudatni... az óvodásoknak mázlijuk van, nemcsak az egy méter alatti magasságuk miatt, ami gondolom az  irányadó volt a rendelet meghozatalakor... úgy látszik ezalatt védettséget élvezhetnek, nem kell maszkot viselni... lehet, hogy a jövőben van, aki még többet fog kúszni ezalatt a magasság alatt... ellenben a felsőoktatásban a diákok számára kötelező, tehát erre ügyeljünk feltétlen, vigyázzunk az új generácó egészségére és főleg arra, hogy ne érintkezzenek, tartsák be az egy méter távolságot!... közjárműveken kötelező lesz a maszkolás, nem számít a magasság, évkor, stb... kisebb üzleti vállalkozások beindulhatnak, az eddig üzemelt nagyboltok viszont, ha jól értelmeztem bezárnak, talán gondolom én, hogy a mérleg serpenyője ne billenjen, se jobbra... se balra... kb.ennyi és, ha ennél is több infot akarsz a linkekre feltétlen egy kattintást! ... addig is süssünk, főzzünk otthon vagy házhozszállítással rendeljünk...

... mindenek felett vigyázzunk az idősekre, mert ŐK eleget vigyáztak ránk! ...

... ahogy a fotón láthatod vigyáznak!... ennek a fotónak a története:... sétálok a város egyik szűk utcájában a Citadellatól hazafelé futás után, mert azt ugye lehet, akkor a vírusnak szia... az utca végén váratlanul felbukkant a mögöttem lévő idős hölgy, igen gyors tempóban... gondolhatod, én úgy megijedtem, hogy másodpercekig, csak hangosan nevettem, gondolom a félelemtől, mert először azt hittem, hogy egy UFO...  majd váltottunk pár kedves mondatot, kértem, hogy mosolyogjon a képen, mert ez fontos nekem... ezt látni is lehet a fej tartásából, ha jobban belegondolsz... sajnos nem tudtam átölelni szeretettel, de hidd el mentálisan megtettem ezerszer...

... ja, és majdnem elfelejtettem, hogy ha jövőben mégis tüsszentenél egyet, akkor már nem azt mondjuk, hogy egészségedre... van kettő fogalom erre, választás rajtad múlik:

A SZERELEMRE!

AZ ÉLETRE! 

(Én, az elsőt választottam, itt megsúgom Neked, de a második sem áll messze tőlem!)

#mindenokici
46. 2020.április 29
Port de Saint Tropez
#maradjotthon, #stayathome #jerestechezmoi

©41. NAP - PORT DE SAINT TROPEZ - TEGNAPI FUTÁS ELMARADT, DE SZÉP FOTÓK KÁRPÓTOLTAK...

... tegnap délután elvesztem a fotózásban, ezzel most biztosan nem mondtam újat... körbementem a Citadella mellett fel az erdőn keresztül, ahonnan egy karnyújtásnyira elém tárult a tenger...majd egészen le a kikötőig... első nap mióta itt vagyok 2020. március 13., hogy nem futottam ki a mólóig... valahogy nem volt kedvem a nehéz fényképezőgépemmel, meg a térdem is fájt... talán nem bírta a betont vagy nem pihentem rá arra, hogy valamelyik nap megrántottam, de még az sem kizárt, hogy lejárt a szavatosságom... éjjel mentálisan el kezdtem gyógyítani, de azért biztos, ami biztos alapon bevedtem egy aspirint... reggelre jobb is lett... köszönöm! ... na, ennyit a karantén nyavalygásomról... viszont a fotóim kárpótoltak mindent... gyönyörű volt a város, a tenger a naplementében... találkoztam sétálókkal, a kedvenc fotósommal, akit lekaptam a lemenőnap fényében betartva nemcsak az egy métert, épp az alattam lévő úton igyekezett a naplementét lefagyasztani... vicces, hogy lépten nyomon beleakadok, hosszasan néztem, ahogy igyekezett a naplementét megörökíteni... kutyákat sétáltatókkal... jó hangulatú fiatalokkal, akik felmásztak az út melletti régi kőkerítés tetejére és onnan szemlélték a horizontot... eddig nem igazán volt ember ezen a helyen sem, ha vége lesz ennek a #maradjotthon, #jerestechezmoi, #stayathome életformánknak van egy olyan érzésem, hogy rövid idő alatt visszaáll minden a régi helyére és az élet megy tovább... remélem azok nélkül, ami miatt kialakult ez az egész #védjük meg a földet hisztéria... nem számít, hogy hogyan, de védjük meg!... a tapasztalatom eddig az volt, hogy az ember gyorsan felejt, főleg azokat, ami miatt kiváltódott ez az egész a földünkön... csak egy rövid átfutás részemről azokra a jelekre, amiket nem lett volna szabad könnyedén félválról kezelnünk, ahogy a Nagyapám mondta annakidején... biztos vagyok abban, hogy most nem mondok újat, inkább magam miatt teszem most ezt, hogy bevéssem az elmémbe még erősebben... nem is olyan régen, évekkel ezelőtt figyelmeztettek, hogy vigyázzunk ne napozzunk, csak három óra után, mert káros... aztán olvastam, hogy a legtöbb bőrprobléma, betegség a magunkra kent napozókrémek okozzák... vagy ott van az esőerdő, amit rendesen el kezdtek irtani, hiába voltak a figyelmeztetések... a globális felmelegédés az olvadó sarki jégtömbök... a műanyag szemét, nemcsak a tengervizén alkotnak összefüggő hatalmas szigeteket, de a kifogott halak gyomrában is ez van táplálék helyett... míg lehetett tengerpart mellett sétálni, épp előző napokban lefotóztam azt ott felhalmozódó műanyagokat, ahogy "napoztak" a homokban, volt rendesen azt gondolhatod... azon már fel sem akadunk, hogy műanyagot eszünk... itt most eszembe jutott az a sok színes dobozban kapható méreg az üzletek polcain, amit örömmel vettünk meg évekeig, mert ugye egyszerűbb az elkészítése, mintha neki állnánk főzni az alapanyagokból, meg hát nem is volt erre időnk, ellenben most időnk az van rengeteg... hajlamos voltam erre én is, amíg nem kezdtem el tudatosabban odafigyelni, ami persze idő igényes... arról nem is beszélve, hogy lehet két - három üzletben találtam meg azokat, amit szívesen hazavittem hétvégére, ez most nem erre a helyszínre értendő, ahol most tartózkodom, hanem a szülőhazámra... tegnap azért, amikor a gyógyszertárban voltam itt, ami úgy nézett ki, mintha éppen árút hoztak volna, de még nem volt idejük elpakolni... érzésben olyan volt, mint a filmekben háború idején a boltok... nehezen vártam ki a soromat, persze ügyelve az egy méterenként lerakott piros vonal betartását... na meg arra is, hogy ne vegyek sűrűn levegőt abból, amit az előttem éppen várakozók kilélegeznek... elkerüljem az áramlást, ahogy olvastam itt a védekezések között... a futásaimkor feltétlen odafigyelek erre, hogy ne legyek senkivel párhuzamosan, ne szívjam be a levegőbe kiengedett fertőző cseppeit... mondjuk eddig könnyű dolgom volt a kihalt, elnéptelendett városban... előtte, míg nem tudatosították, bocs akarom mondani pontosították, hogy valójában, most mi a helyzet, pont nem érdekelt nemcsak engem, hanem másokat sem... ösztönösen ügyeltünk arra, hogy ha láttunk valakit náthásan, akkor ügyeltünk arra, hogy kikerüljük.., ha tüsszentett, akkor ki nem hagytuk volna azt, hogy:

E G É S Z S É G E D R E!

... most bevillant, hogy erre majd ki kell találnunk egy új szót, na ettől nem féltem a magyarokat, tuti az első helyen lesznek ebben is, mint a sok vicces videoban, rajzban, ahogy eddig is, minden új helyzetnél... még valójában fel sem fogtam, de már tornyosodtak a privát messengeremben... ezt most nem negatív értelemben, csak tényként írtam ide...

1970-ben volt az első Föld napja megmozdulás

1970 április 22-én Denis Hayes amerikai egyetemista kezdeményezésére 20 millió amerikai emelte fel szavát a természetért. (forrás!)

©38. NAP... PORT DE SAINT TROPEZ ...VISSZA A TERMÉSZETBE ...

2020. április 21. (kedd)

38. nap Port de Saint Tropez, France

ETERNAL

Henry David Thoreau   

(July 12, 1817 – May 6, 1862)  

 -   

Peter Beard 

(January 22, 1938 – March/April 2020)

Saint Tropez tehetséges fotóművésze Nicolas Rachline fotóival tiszteleg és emlékszik vissza Peter Beard barátságára! 

Peter Beard 

(January 22, 1938 – March/April 2020)

Saint Tropez tehetséges fotóművésze Nicolas Rachline fotóival tiszteleg és emlékszik vissza Peter Beard barátságára! 

Peter Beard : The End of the Game

1958. június 7 -  2016. április 21Prince Oscar-, Golden Globe- és hétszeres Grammy-díjas amerikai zenész, énekes és dalszövegíró, több mint három évtizedig volt meghatározó alakja a popzenének. (forrás!)

2011-ben a Sziget Fesztiválon volt szerencsém élőben ... ennek is már 9 éve, ha jól élsz gyorsan repülnek az évek, ezt olvastam valahol, de tényleg így igaz... nem volt akkor még rutinom, kicsit messziről néztem, de arra emlékszem, hogy a fényképezőgépet magammal vittem és kattogtattam ezerrel... meg azt is megtanultam, hogy nem mindegy, hogy kivel... ennek ellenére óriási élmény volt... talán még fotók is lesznek majd  erről az archíve felvételeim között, addig legyen itt ez emlékeztetőül, a forrást, hogy honnan származik mindig belinkelem, pontosan azért, hogy eljuss te is arra az oldalra több információrt és hitelesíti az én bejegyzésemet is, arról most nem írnék, csak megjegyezném, hogy ez az etiket a neten!... vissza az eredet gondolatomhoz, akivel voltam már az is egy másik dimensioban, saját döntése szerint ... ez most már nem fáj, de nehezen fogadtam el... mikor az agyban átalakulnak, felbomlanak a sejtek... sok minden történhet, ami megmagyarázhatatlan azok számára, akik itt maradtak... a mostani kialakult helyzet miatt, meg talán azért is, mert a visszaemlékezések elhalványultak a jelen megmagyarázhatatlan #maradjotthon, de nem ám egy-két országban, hanem az egész világban a mai nap még találgatások sorozata... van időm, végignézem a híreket a Facebook oldalán is és láttam egy posztot, amiben, aki írta hiányolta a megemlékezést... örültem, hogy vannak azért olyanok itt ezen az oldalon is, akik nemcsak a napi rémtörténetekkel foglalkoznak és ezzel a lendülettel, írtam is egy köszönő mondatot, hogy milyen jó, hogy felhívta a figyelmet erre, gondolatban a koncerten voltam megint... kitörölte ezt, így arra gondoltam, hogy talán nem szerette a megosztását a bejegyzésének a BIPHOTONEWS oldalon sem ... furcsának találtam, nem vagyunk egyformák...én örülök, ha megosztják a bejegyzéseimet, na nem sok intelligens ismerős teszi ezt főleg ezen az oldalon a többezer közül... ha lesz időm ki is szórom azokat, akik ingerszegények, fölöslegesen foglalják a helyet...  

p.s. ...  sok-sok évvel ezelőtt, talán 1998. évi születésnapomkor történt, hogy Viktor fiamtól kaptam egy könyvet... úgy általában örülök ennek az ajándéknak, de akkor ott meglepett ezzel... mélyzöld színével megigézett az első pillanatban, nemcsak azért, mert ez a kedvenc színem... forgattam jobbról-balról...  tagoltan olvastam a címét... be kell vallanom, fogalmam sem volt, hogy mit tartottam a kezemben... 

- Tudod Anyci, szeretem ezt a filozófust, sokat segített, amikor szükségem volt rá... gondoltam örülni fogsz neki, Te is és átölelt szeretettel... - ekkor volt az én fiam 12 éves...  a "bibliám"  lett attól a naptól kezdve... a segítség mindig időben megérkezett, amikor fellapoztam az oldalait, találomra kinyitottam és elolvastam az üzenetét... köszönöm szépen!

WALDEN

Henry  David Thoreau

Nombre de pages: 371 oldal - Élet az erdőben/Life in the Woods

Pays/Ország: États-Unis/Amerikai

... még be sem fejeztem a fenti gondolataimat, pittyegett a mobilom...  együtt ültettük tavaly tavasszal a 33 éves barackfánk, Mircink málnása mellé, a remény fügefánkat, a kertünkbe ... 

#mindenokici
 - 2020. április 21. - 38. nap - Port de Saint Tropez-
FÜGEFA
Vigyázzatok magatokra, mert akkor mindenkire vigyáztok!
#maradjottho, #jerestechemoi, #stayathome
(Linkekre feltétlen egy kattintást!)

A fahéjat évezredek óta használják

Az ételízesítés mellettfontos gyógyító szernek is számít: a középkorban például a krónikus köhögés és az ízületi gyulladás ellenszerének tartották ezt a drága fűszert. A fahéj egészségünkre gyakorolt kedvező hatásait az elmúlt évtizedekben több tudományos kutatás is bizonyította - lássuk, miért érdemes mindennap beilleszteni a fahéjat az étrendünkbe!