KÓD TÖRÖLVE!
CODE SUPPRIMÉ! CODE DELETED!
... lehet, hogy kevesebb idő is elég lett volna ahhoz, hogy egy kicsit mélyebbre lássunk, érezzünk... az is lehet, hogy pontosan ki van ez találva, nincsenek véletlenek... ennyi időre volt szükségünk a kikódoláshoz... minden egyes nap egy tanulmány volt számomra, amit átéltem és a reakcióim... hozzáteszem, hogy nemcsak az enyémet tanulmányoztam, hanem úgy, mint általában figyelő voltam és közben próbáltam rögzíteni valamilyen formában ezeket, hogy valójában miért is?... eddigi életem során, ezek mindig utólag derültek ki... ahogy a Dédi (Nagyikám) mondaná:
- Majd elválik, hogy mire lesz ez jó gyermekem ...
Tudod, ez a tegnapi nap mégis különös energiákat hordozott, ami megkoronázta az eddigieket...na nem vírusosat, azt gondolhatod... világosabb, könnyedebb lett minden körülöttem... erre mondhatják, hogy megvilágosodtam! ... gondolom...
... ez most elő is hozott egy képet... lehettem vagy 4-5 éves, még nem jártam iskolába az biztos, mert kettesben voltunk a Nagyimmal, senki nem volt otthon... épp mosott a bejárati ajtó elé helyezett aluminium mosóteknőben (akkor még gondolatban sem volt mosógép)... ezt annak idején így hívták azon a tájon... hétvégén meg az volt a kádunk abban fürödtünk a testvéreimmel Pityu, Évike és Én ... olyan nagy volt, hogy belefértünk hárman is...arra pontosan emlékszem, hogy én alig látszódtam ki a habból és néha víz alá nyomott a bátyám, a nővéremmel már nem bírt el... látom Nagyikámat, ahogy kicsi méretével előtte állt és erősen gyúrta, dörzsölte a fehér lepedőt addig, addig.., míg olyan fehér nem lett, mint a hó... nagyon szerettem vele lenni és segíteni... már akkor olyan 'kotynyeles' tudod, aki mindent akar csinálni, de semmihez nem ért, mert picike, de nagy akar lenni, mint a felnőttek... a nagy barna színű mosószappant tartottam a pindurka kezeimben, akkor még nem volt mosószer... lehet, hogy ezért nem lettünk mi allergiásak semmire sosem egy biztos, amióta öblítőt is töröltem az életünkből nálunk senki nem allergiás a családban... valahogy mindig visszatérek a jelenbe pedig imádom ezt a gyerekkori élményemet is... szívesen maradnék ott talán örökre a gondtalanság mezején... míg gyerek vagy annál nagyobb bajod soha nincs csak az, hogy állandóan felnőtt akarsz lenni... annyira nehéz volt az a darab szappan, hogy majdnem letörte a csuklómat és mindig ki akart csúszni a kezemből, de nem adtam fel, lehet ott ivódott belém, hogy sosem adom fel a mai napig sem, azt gondolom mindent meg tudok csinálni... izzadság cseppek hulltak a vízbe a homlokomról, de én csak gyúrtam, gyúrtam a teknő oldalára tapasztott fehér lepedőt addig, mig Nagyi el nem nevette magát és azt mondta:
- Icikém elég lesz mára ennyi, most már menj játszani a babaházadba... - felnéztem rá kérdő szemekkel... még nagyobbra tágítottam..., de nem engedett tovább... erős, határozott jellem volt...
- Egy szónak is száz a vége... mars játszani... - megnyomta erősen az utólsó szót... na, ez már egyértelmű volt... nem lehetett könnyű dolga velünk, így utólag visszagondolva... kis köténykémbe megtöröltem a kezeim és máris eltűntem, tudtam semmi esélyem sincs a tovább maradásra ... mindig volt rajtam egy fehér, fodros kötényke, amit kimondottam utáltam, mert kisleányosnak tartottam, nem beszélve a fejem búbjára biggyesztett hatalmas fehér masniról... majd mutatok fotót is, most nincs itt velem... olyan vagyok rajta, mint egy propelerres repülő épp felszállás előtt, de hát ez volt annak idején a divat a tehetősebbeknél persze... mi nem voltunk azok, de Anyumnak kifinomult ízlése volt és, ha keresett egy kicsivel több pénzt, abban biztos lehettem, hogy kaptam egy új köténykét, na meg a térdig érő fehér zoknit, ezeknél jobban csak az alul gumizott mackónadrágot (tréning ruhát a gyengébbek kedvéért kiírom) rüheltem nagyon... vitának még helye sem lehetett, sarkon fordultam és már el is tűntem az izolált magam által kilalakított kicsi helyemre, aminek olyan kisméretű volt az ajtaja, hogy rajtam kívül senki nem fért be... ez volt az én 'menedékhelyem' aranyos rózsaszínű butorokkal berendezve, amit Anyumtól kaptam Karácsonyra vagyis akarom mondani a Jézuskától, mert ugye akkor még abban a hiszemben voltam... ebben a pillanatban tudod mi jutott eszembe, hogy lehet a 'rózsaszínű felhőim' eredete ide vezethető vissza... erre még sosem gondoltam eddig... (folyt.köv.)
 |
… jól nézd meg a képet, ezt tegnap készítettem az 51. nap karanténban… láthatod a Covid19 már mögöttem van… védelem alatt vagyok!..
2020. május 04. © BIPHOTONEWS
|
p.s. ... kint állok a teraszon... kikötőben, mint kezdődne az élet... emberek... autók... na meg fent az égen néhány sárga pici repülő... néha távolabb a tenger színtjét megérintik... ezek a tűzoltók... de mi az a fehér, amit visszaszórnak... víz lenne... de nem ... vagy igen... olyan fehér, mint a hó... aztán elhúznak a kikötő házai felett...
2020. május 04. előttem szürkés homály fedi a tájat... hasonló, mint az 52. nap előtti reggel ... legalábbis a színeiben... valahogy a repülők jutottak eszembe... még néhány nap ... pontosabban 7 és feloldják a karantént... vagy... ? ... majd meglátjuk... minden esetre láttam tegnap az esti futásom közben, hogy egyes üzletek bizakodóan csinosítják magukat, volt aki az utcán 4-5 távolságban pohárral a kezében iszogattak, örültek a napfénynek és közelgő új élet kezdetének... a Barbarac fagyizó is kinyit azon a napon, mondta nekem a tulajdonos, majdnem karnyújtásnyira van a teraszunk egymástól... sok minden eszembe jut, de hogy fagyiznék ennyi nap után az talán nem... de nem vagyunk egyformák... én meggondolom majd, hogy kimenjek-e az utcára aznap, innen a teraszról lehet elég lesz... azt gondolom, biztonságosabb... egy-két felvételt azért biztosan nem hagyok ki... de még van időm addig átgondolni, egy biztos tömegbe nem megyek még álaracban sem... tudod, lehet, hogy már mondtam kaptam egyet ajándékba Cecile-től még a múlt héten... csinos provence színekkel, mintákkal... eddig még, csak nézegettem itthon, nem hordtam kint a szabadban... az az igazság, hogy viccesnek találom a viseletét, mert nincs funkciója azon kívül, hogy félig eltakarja az arcod... van akinek persze ez előnyére válik, talán nekem is... ezen most kuncogok... látom, hogy van aki az álla alatt hordja a nyakán... talán ők vannak többségben... aztán látom, hogy a rend őrei még a kocsiban is a szájukon tartják, gondolom előírás... szabályokat be kell tartani! ... szóval én nem hordom, amíg nem lesz kötelező... utána meg itthon maradok, míg megint az arcommal mehetek a szabadba...
... erről jutott eszembe a tegnap esti hangos sírás a kihalt kikötőben... egy rendőr egy fiatal leányt kísért 3-4 méter távolságot betartva és egy rendőrautó követte őket... sajnáltam a hangosan üvöltőző, síró fiatal leányt, aki egyfolytában azt hajtogatta, hogy:
I don't know... I don't know (én nem tudom!) ANDRÉ ANDRÉ where are you? (Hol vagy André?)
majd elhaladtak a balconom alatt és látom, hogy az Opera-nál leült a földre és zokogott... a rendőr meg csak nézta és néha mondott neki valamit, de látszott, hogy kezd elfogyni a türelme... aztán összeszedte magát a leány és eltűntek a parkoló felé... ez este 8h után volt... lehet, nem volt járási engedélye, de lehet, hogy ennél nagyobb fájdalma volt... hát tudod nagyon sajnáltam és ez úgy utána meg is határozta az estémet... gyorsan ágyba bújtam, fejemre a takarót és megpróbáltam minél előbb elaludni... sikerült...
... reggel nagyon korán ébredtem megint, most nem az Anyáknapi szomorú hangulatom miatt, amit belefolytottam egy üveg finom francia rozéba, hanem azért mert korán elaludtam és ennyi pontosan elég volt... hát ez a tegnapi nap arról szólt, hogy megint vissaztért a #tisztánlátásom... ez egy olyan érzés, mint gyerekkoromban a sűrűködös játékunk.., de ezt már mondtam neked... kicsit üresnek is érzem magam, valamit lepakoltam, mögöttem hagytam... még nem tudom mit, majd kiderül itt a napokban... azért megmondom neked őszintén szívesen maradtam volna még ott, jó volt a homályban... az is lehet, hogy ez a "rózsaszín felhőm", legalábbis a fiam szerint, de én pontosan tudom a #miérteket és ez így rendben is van... ja, és majdnem elfelejtettem mondani, hogy röpke páróra alatt többet dolgoztam, mint 52 nap alatt...
 |
| 52. NAP PORT DE SAINT TROPEZ 2020. május 05. © BIPHOTONEWS |
… ebből a pozicióból, helyszínről 2020. március 15-e óta minden nap lenyomtam az exponáló gombot este 7 és 8 h között, attól függött mikorra értem oda a futásból… vártam a változást, a fények játékát figyeltem… akkor még nem gondoltam, hogy 52 nap telik majd el, ma 2020. május 04-t írunk… és még 2020. május 11-ig hátra van 7 egész nap, hogy a karantént felfüggesszék…
vagy… ?
… előbb itt a kikötőben megjelent egy hadicsónak katonákkal felfegyverezve, géppisztoly a kézben, lassan tettek egy kört… figyeltek… én meg fotóztam, filmeztem őket… ahogy szoktam általában, tettem a dolgom… majd elhúztak… eddig ezt nem láttam… most aztán aki ezt látta összerezzenhetett rendesen… általában más jelzőt használok, de mára ez is megteszi… olyan volt, mint a karantén elején, mikor egy talpig védőruhában beöltözött alak végigrohant a kikötőn és hangosan kiabálta:
- Mégis melyik hajóban van a coronavírusos beteg…? Nem találom…
Erről meg eszembe jutott Eilát (Izrael), amikor 1992-ben, ha jól emlékszem Szilveszterét ott töltöttük Viktor fiammal... szokatlan volt és félelmetes, hogy a tengerparti sétányon gépfegyverrel felszerelt fiatal katonák, katona leányok sétálgattak... többet talán máskor... még...
Vigyázzatok magatokra, mert akkor másokra is vigyáztok! ... és ne menjetek tömegbe!
Port de Saint Tropez, France
2020. május 05.
