PHOTOGRAPHY * BIH'ART * BIPHOTONEWS directly from Saint-Tropez, France
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "Anyum" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése
Bejegyzések relevancia szerint rendezve a(z) "Anyum" lekérdezésre. Rendezés dátum szerint Az összes bejegyzés megjelenítése

2023. február 22., szerda

©"IDŐUTAZÁS A DIMENZIÓK KÖZÖTT " AZ ÁRULKODÓ JELEK * NINCSENEK VÉLETLENEK...

 

EZ AKÁR LEHETNE HOLLYWOOD "BEST MOTHER OSCAR AWARD"  SIKER TÖRTÉNETEM, DE AMI KIVÁLTOTTA, HOGY ELMONDJAM NEKED, AZ A MÚLT EMLÉKE FOTÓIMNAK KÖSZÖNHETŐEN...

... Én azt gondolom nincsenek véletlenek! ... (...igazából nem is tudom miért, de ez a mai reggel a visszaemlékezések reggele lett... nem terveztem, így alakult, egy fotóm a málnáról és máris kikerekedett a mai igaz történetem...

...Anyum azt mondta, mikor nem nagy kedvel ültettem el anno, hogy majd meglátod örülni fogsz még ennek egyszer... és tényleg így van ez minden évben azóta is örülünk a málnásnak, Viktor és Ivána áttelepítette egy másik helyre a kertben és szeretettel gondozzák, meghálálja rengeteg termést hoz minden évben, imádjuk! ... ma 2023. február 22-t írunk és a hálószobám ablakával szemben már több, mint egy hónapja az anyukám által ültetett hóvirágok pompáznak, amit saját kezével ültetett el, gyönyörködöm bennük... még a hideg, fagyos napok sem tudták elpusztítani pedig mostanában -6 fok is volt... Ebben az évben január 31-én, azon a napon mikor utóljára láttam ezen a földön Anyumat (2016. január 31.)... erről eszembe jutott egy idézet, de nem tudom kitől van, hogy amíg szívedben él, addig nincs elfelejtve az az ember, akit a legjobban szerettél..."SZÍV AZ IGAZI TEMETŐ" ... így én nekem nem is hiányzik, nem járok temetőbe... elég, ha a kezemet a szívemre teszem... persze nem zárja ki, hogy néha szívesen sétálok és nézelődöm a síremlékek között, főleg Ramatuelle, Saint-Tropez környékén... azt már írtam, hogy miért...

Barna Ilona


...szóval visszatérve január 31-én szedtem néhány szálat és hozzátettem a többi elszáradt virághoz, amiket minden évben meghagytam abban a pici üvegvázában, amit tőle kaptam és a hálószobám ablakába helyeztem a fényképe elé... ebben az évben gyertyát is gyújtottam megint 2020. március 15-e óta nem igazán volt ehhez kedvem, az okát biztosan sejted... most úgy érzem már nem fáj olyan mélyen a távozása és hiánya, az idő tényleg gyógyír, de azért egésznap sírdogáltam és kértem, adjon nekem egy jelet merre jár?... majd eltelt majdnem egy hónap, mikor tudatosodott bennem (2023.január 21.), hogy a jelet megkaptam, de valamiért nem akartam arra gondolni, hogy ez az... mikor megláttam a piros bányászlámpát és fenyőfatobozt hátsó bejárati ajtó lépcsőjén, csak furcsállottam, hogy miért pont azt tették oda a gyerekeim, amit Anyum vett Viktornak az egyik születésnapjára és a fenyőtoboz meg a kertben lévő fenyőfára emlékeztetett...szerette a sok madár miatt, akik ott üldögéltek az ágaikon, kedvencei voltak...)


... eredetileg itt sorokoztak a párkányon, a többi mellett ...



... meg arra is gondoltam, hogy a szél biztosan lefújhatta, de akkor összetörött volna az üvege... nekem persze ez fel sem tűnt, de Viktor mondta ma reggel (2023.február 22.), mikor rákérdeztem, hogy Ők rakták-e le, de válaszuk "NEM" volt... a fiam hitetlenkedő még, helyesebb erre az óvatos jelző, így ezért válaszában bennevolt, hogy biztosan egy hontalan járt a kertben vagy azok, akik jeleket raknak le, hogy otthon vannak-e a háziak és ha nem változik a helyzet akkor megnézik közelebbről a belsőrészt... persze én kételkedtem, mert már szinte egy hónap eltelt és én otthagytam mozdulatlanul mindent, de azért ma reggel visszatettem a helyükre, biztos, ami biztos... a szél is elfogadhatatlan nekem, mert nagyon precízen helyezkedtek el egymás mellett a tárgyak, tehát az kizárva... 2023.február 12-e reggelén feltűnt nekem, hogy a konyha ablakkal szemben a sövény tövében hever szokatlan módon egy nagy üres virágcserép, akkor érdekes mód rögtön Anyu jutott eszembe... ha lefújta valahonnan a szél az rendben van hihető, de miért pont ott landolt, ami nekem szembetűnő és nem tudta elkerülni a figyelmemet... nem olyan, mint a hátsó lépcsőre helyezett tárgyak, ez így utólag olyan érzés, mintha megráztak volna, hogy ébredj már fel, neked szól...


... rövidre fogtam Viktorékkal a beszélgetést a konyhában, nem akartam terhelni őket, hiszen két napja jöttek meg az amerikai útjukról, ahol három hétig voltak, Ivána dolgozott egy hetet Tampán, majd körbe utazták a környéket San Francisco, Hollywood, Los Angeles, New York...
... itt azért megemlíteném, mert igen nagy boldogság nekem, hogy tegnap megkaptam  "A legjobb Anya Kitűntésnek járó Oscar díjat a fiamtól" * "Best Mother Oscar Award" ... szeretem az első dolgokat megörökíteni, azok általában örök érvényüek, lent látható a digitaláis képem...megjegyezném, hogy Ivánától meg a legjobb anyósnak járó díjat gondolatban átvettem, mert együtt vették Hollywoodban ezt a parányi arany Oscar szobrocskát... gondolhatod, hogy nekem a legnagyobb kitüntetés az életemben, röpködtem a boldogságtól!... Maga a gondolat, hogy ez eszükbe jutott ilyen formában érezheted, hogy fantasztikus, nagyszerű emberkék... Büszke vagyok Rájuk!... most így utólag igazából ez akár lehetett volna egy másik történetem, de pont belepasszolt ide most, így itt lett a helye... 

Ilona Barna
"The Best Mother OscarAward" 
arrived directly from Hollywood by my son 
Photo © BIPH'ART Ilona Barna


... a lényeg az, hogy túl soknak tűnik nekem, hogy miért pont az...? miért pont ott van...? - elgondolkodva jöttem vissza a hálószobámba, elhaladtam az ablakom előtt, majd kinéztem ... a hóvirág mögött a kertben ott álldogált a "Miranda" cirmos cica, olyan mint az anyu kedvenc cicája volt annak idején... nyúltam az ablak felé és kinyitottam... a fejét felém fordította, állt mozdulatlanul csak nézett, hosszasan nézett, legalábbis nekem úgy tűnt akkor, pontosan Rám... majd lassan elfordította a fejét és tovább haladt, eltűnt zöld növények mögött, kiesett a látószögemből... az ablak kinyitása hangosabb volt a kelleténél, normálisan el kellett volna futnia félelmében... a fotón már nincs rajta, hiszen ez néhány másodperc alatt zajlott, de megerősítette a hitemet... azért, mert mi nem látjuk, azért még az létezik, az a bizonyos dimenzió, ahová nem láthatunk át, vagyis nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, de tudom, hogy veleszülettünk, csak valahogy úgy adódott, hogy visszafolytódott ez az adottságunk, de lehet rajta dolgozni, hogy visszanyerjük, ezt tapasztalatból tudom...  ha idáig eljutottál az olvasásban köszönöm!


... itt még biztosan nincs vége az igaz történeteimnek abban, ne is reménykedj... visszatérek ...

ILONA BARNA PHOTO
MIRANDA CICA ANYU KEDVENC CICÁJA VOLT, DE EZ A FOTÓ, CSAK ILLUSZTRÁCIÓ A MÚLTBÓL

2019. január 31., csütörtök

©Emlék... emlékképek... három éve már...

... eltelt három év.., de az a pillanat, amikor karjaink között szállt el a lelked egy másik dimenzió felé, örök, mély, fájdalmas nyomott hagyott! Szeretlek Anyum!
In memoriam Anyum #Mircianyunk 2016. január 31.  © BIPHOTO

2021. január 26., kedd

©COGOLIN UTCÁIN SÉTA 2021. JANUÁRJÁBAN...FALFESTÉSZET REMEKEI MEGIDÉZTÉK ANYUM SZELLEMÉT...

 

p.s... tegnap sétáltam Cogolin utcáin, kicsit csípett a szél, ennek ellenére ragyogóan sütött nap... néhány km-re van Saint Tropeztól, kedvenceim egyike... az a különös, hogy eddig valahogy a városnak ezt a részét még sosem láttam... a falra festett életképek nagyon látványosak és melegséget tükröztek... ime az egyik... galamb ablakpárkányon... kedves jelentet... 2016. január 31-e jutott eszembe, mikor megláttam... Anyum kedvencei a kutyák, macskák után a madarak voltak... apám meg galambász, de még a Bátyám is gyerekkorában... hát erre jó, ha nem ülünk otthon a kandalló mellett télvíz idején... 
🙂
EGY FALAT PROVENCE
 KARANTÉN IDEJÉN 
(Directly from Saint Tropez)

2016. október 15., szombat

© ..., ha a kutyák beszélni tudnának ...

... ha kutyák beszélni tudnának ... Saint-Tropez, Plage Tropezina 2016 © BIPHOTO

... álltam a kőből kiépített stég végén, gyönyörködtem a tenger azúrkék színében és, mint általában, ha visszagondolok anyumra hangosan mondom ki a gondolataimat... megtehettem, már mindenki távol volt ettől a helytől, sokan ebben az időszakban hozzák ki a kutyájukat sétáltatni..., arra nem gondoltam, hogy a víz felerősíti hangomat és elröpíti a távolba... igazából ez nem is volt érdekes, akkor ott... széttártam a kezem magasba az ég felé ... gyönyörű volt minden körülöttem,  kedvenc helyem, ha itt vagyok St. Tropezban, nem tudok betelni szépségével, mindig másnak, újnak látom! ... hangosan köszöntem meg az ég felé emelve tekintetem, hogy ezt a gyönyörű napot megkaptam és hozzátettem Anyum gondolatát, amit egyszer Karácsony táján az Andrássy út lámpáktól csillogó fényében mondott:
- Milyen kár, hogy egyszer ezt a sok szépet itt kell hagynom... azóta mindig eszembe jut ez a mondat, ha látok valami fantasztikus dolgot... most azért óvatosan hozzátettem, hogy remélem még sokáig! 
... közben a tekintetemmel visszafordultam a plage felé és megakadt a szemem a távolban az előbb még itt a stégen sétálgató spániel és gazdáján, aki leült a homokba és körülötte ugrált a kis barna színü cocker... majd a gondolatom befejeztével, hirtelen megváltozik ez a kép... és azt látom, hogy nagy iramban a spániel ellenkező irányba, akarom helyesebben mondani felém tart... először persze arra gondoltam, hogy biztosan eldobott a gazdája valamit és azután rohan, mint általában a kutyák, de nem, mert csak rohant és egyre gyorsabban ... nem akartam elhinni, hogy egyenesen a lábaimhoz, beletelt vagy egy perc is, a távolság nagy volt... én meg csak dermedten nézem és nem akarok hinni a szememnek, nem képzelődök ez a kutyus pontosan hozzám fut, nyelvét lógatva, mikor odaért a lábaimhoz a szemeivel beszélt, vidámság, szeretet zúdult rám... kétszer-háromszor körbe-körbe rohangált és úgy tűnt mosolyog...a ledöbbenéstől, csak néztem, szinte alig tudtam reagálni, olyan érzésem volt, mintha kivülről tekintenék le erre a jelenetre.., majd lehajoltam hozzá és hangosan megköszöntem..., szinte alig érintve hagyta a fejét megsimítani és ezzel rohant is vissza a gazdájához, mielőtt elindult volna nagy iramban, mégegyszer visszafordította a fejét felém ... én meg csak néztem utána, hihetetlennek tünt ez az egész, de megtörtént és pont velem, így a kételkedés nem ütheti fel a fejét, mint általában, ha mesélnek ehhez hasonló történeteket.., majd felemeltem a kezem, de az érzés olyan volt, mintha valaki tenné ezt helyettem,  ezzel jelezve a távolban levő gazdinak, hogy minden rendben, aki biztosan aggódott az elfutott kutyája miatt... visszaintett ...majd egy kis idő múltán megint együttvoltak... így messziről is érzékelni lehetett a szeretetet kettőjük között ... hosszasan néztem utánuk, majd eltűntek... meghatódva csak álltam ... és álltam ... hosszú idő telt el, míg felocsúdtam ebből a mélységből és visszaindultam a város felé...
...évekkel ezelőtt nekem is volt egy Astor cocker spánielem, Ő is volt St. Tropezban...  sőt egyszer valaki a Hotel Sube-ben, mikor bementünk vacsora előtt aperitivezni a bárpultnál ült egy férfi és anélkülkül, hogy ismert volna bennünket egyszercsak megszólalt:
- Ennek a kutyusnak meg ember tekintete van, milyen különös...
- Tudom, mert Ő az is! - Anyum, csak egyszerűen így reagálta le azt, ott.
... aztán az egyik nap úgy adódott, hogy Anyu örökbefogadta és a legjobb barátok, társak lettek, míg lehetett...
... mikor hazaértem az volt az első, hogy végignézzem a fotókat... furcsa mód, még egy kisfilmet is csináltam róla, persze akkor még nem tudtam, hogy emögött egy "üzenet.., igaztörténet" lesz...










2017. szeptember 26., kedd

©Judit néni..., a matematika, fizika tanár 91 ...

... az egyik kezével a korlátot fogta a másikkal maga mögött húzta a bevásárló szatyrát és egy botra támaszkodott a nagyon idősnek tűnő hölgy... szinte alig bírt menni, de látszott rajta, hogy igen is meg akarja tenni, megbírja még ... és ez mind a RC alsó kijáratánál az emelkedő elején ... épp indultam vásárolni... nem akartam hinni a szememnek, este félnyolckor, szinte már sötét volt... vajon mit kereshet itt egyedül ... ... szinte alig bírt menni, ezt lehetett érezni a lassú mozdulataiból... 
... sosem tudom eldönteni, mikor hasonló esetek történnek velem, hogy vajon mi kéztet arra, hogy belevonjam magam egy másik életbe, de már hallom a hangomat, ahogy kérdezem...
- Segíthetek...? szívesen felhúzom az emelkedő tetejéig... - lassan felemelte a fejét és tekintetét rám szegezte, majd megszólalt halkan...
- Milyen kedves..., köszönöm, de majd csak elbírom magam is... - és ezzel máris folytatta útját lassan, komótosan... 
... én meg csak erősködök...  ismételgettem, hogy szívesen segítek ... majd erre ő... lassan engedett a szép szónak és átadta a kerekeken gördülő bevásárló hátizsákját...
... mikor felértünk az emelkedő tetejére, megkérdeztem, hogy segíthetek-e még valamiben, majd halkan, csak annyit jegyzett meg ...
- Tudna nekem egy taxit hívni...? - erre én... hát nem is tudom, igazából nem értettem a kérdést, nem akartam felfogni...  majd egy sugallatra megkérdeztem...
- Taxit..? mégis hová tetszik menni...? - erre Ő...
- Nem messzire, ide a Szépvölgyi ut egyik kis utcájába, de sajnos itt nem lehet taxit kapni... előbb le kell mennem a Batthyányi térig busszal, az ingyen van már nekem... és onnan visszajönni ide fel a hegyre... - döbbentem hallgattam... mert ez mind a II. kerület Rózsadomb Center előtt történt... Azt hittem rosszul hallom, alig tudtam értelmezni..., majd lassan felocsúdtam és ...
- Én.., szívesen hazaviszem, ha megtetszik mondani a pontos címet... - láttam, hogy ezen nagyon meglepődött...
- Á.., nem kérhetek én ekkora szívességet, nem tudnám viszonozni... - erre én...
- Higyje el, hogy szívesen teszem... és nem várok semmiféle viszonzást, örülök, hogy eszembe jutott, mert hirtelen nem is gondoltam erre, annyira meglepődtem, azon, amit mondott... - majd elindultunk a kocsim felé... épp odaértünk,  amikor egy idősebb férfi felkínálta a segítségét, de én elhárítottam -
- Köszönöm, azt hiszem meg tudom oldani, legalábbis remélem és mosolyogtunk egymásra. - majd távozott gyorsan az üzletház felé... ez is milyen furcsa volt, hogy éppen most ajánlotta fel ezt... az egész úgy tűnt, mintha  egy filmben, mesefilmben lennék... lassan beültünk a kocsiba, de megjegyezném, hogy meglepően jól bírta magát a néni, akkor még nem tudtam, hogy Juditnak hívják és matematika-fizika tanár volt hajdanán... férje Hajdúnánás közjegyzője volt és épp a napokban a polgármester felkérte arra, hogy írjon egy emlékiratot férjéről, akit hol bezártak... hol kiengedték... így mondta Ő, ahogy zötykölődtünk a rossz hegyi utcákon felfelé... majd elmesélte, hogy 4 gyermeke van és 11 dédunokája és most jön hamarosan a 12A és a 12B... erre én csodálkozva ránéztem... Ő meg kacagott...
- Tudja kedveském azért 12A meg 12B..., mert ikrek ... - és hangosan nevetett ezen velem együtt... tetszett friss szelleme, humora ... - majd megérkeztünk a háza elé, kisegítettem a kocsiból... kinyitottuk a sárga  rácsos kaput... és akkor feltűnt, hogy nincs szemüveg a szemén... 91 éves, kerüli az orvosokat, ahogy mesélte és még sosem esett el... jól bírja magát... elköszöntem, átölöltem szeretettel, arcára nyomtam egy puszit... anyum jutott eszembe...,  becsukta maga mögött a rácsos kaput ...  aggódva néztem és reméltem, hogy szerencsésen beérkezik a biztonságot nyújtó otthonába ... váltottunk telefonszámot, mert megigértem, hogy ha visszajövök Budapestre, segítek megírni az emlékiratot férjéről ...
- Kértem még, hogy ilyen későn ne induljon el egyedül vásárolni... erre Ő...
- Indultam volna én előbb, de hiába kértem taxit... mondták, hogy csak négy után tudnak küldeni... ezért az estébe húzódott... hetente egyszer mégiscsak muszáj...
Nem mertem megkérdezni, hogy vajon a négy gyermeke közül miért nem segít legalább egy... arra gondoltam, hogy lehet, azt akarják éreztetni, hogy még meg tudja tenni...legalább feladata van... mert ugye megkérdeztem, hogy mit csinál úgy áltaában egész nap... erre Ő...
- Egyszerübb lenne a válasz, hogy mit NEM...!?! - és ezen nevettünk egy jót, mert tényleg...

- Azt tapasztalom mostanában, hogy egyre több kedves ember van... - bevésődött ez a mondata a fejembe és tényleg..., én is ugyan ezt tapasztalom ... egyre többen vagyunk! ...

Judit néni 91 éves matematika és fizika tanár volt hajdanán a II. Guggerhegyről, ahol 57 éve lakik és négy gyermeke van, 11 dédunokája, de most érkezik a 12A 12B és tudják miért..., mert ikrek...
  © BIPHOTO







2015. augusztus 22., szombat

©RENAISSANCEWOMEN.HU


2015. augusztus vége felé ülünk kettesben anyummal a budapesti házam teraszán. Napok óta borús volt az idő, de ma egy pillanatra kikacsintott a napsugár.  Az erős napsütésben nem ártott feltenni a kedvenc napszemüvegét. Nézegetem... nézegetem és majd akaratlanul is nyúlok a fényképezőgépem után, kattintgatok. Próbálok halk lenni, mert nem látom a szemüveg mögött vajon alszik-e már. Egyszercsak megmozdul, és anyum pózol örömmel, hihetetlen energiával és életvidámsággal, mint egy igazi szupermodell. St. Tropez, Monaco után jó itt vele együtt lenni, az én 83 éves "örökfiatal' anyummal!

Ilona Ritzl my mother (1932-...) with Ray Ban < renaissancewomen.hu by BIPHOTO





2016. január 31., vasárnap

©Halkan, csendesen távozott a lélek ...

MY MOTHER
(1932.09.21.-2016.01.31. 11,39h)
... szellem, lélek hiába maradt fiatal, ha a test elfáradt... 


 Sosem jelent jót, ha hajnalban csöng a telefon, így volt ez most is. Útra keltünk kicsi családommal, Mircink..., Anyucikám utólsó látogatására. Reménykedtünk, hogy ez, még sem az lesz, de már a HALÁL, akkor még félelmetesnek tűnő árnya betelepedett a kicsi szobába, mikorra odaértünk. Megvárt minket.., alig hallhatóan, nehezen véve a levegőt suttogta:
-... "végre megjöttetek"!
Átöleltem és halkan egymás fülébe suttogtuk 'szeretlek' ..., majd lassan nyúlt szép, hosszú újjaival a kezem után és belenézett mélyen, aggódó tekintettel a szemeimbe... Nem kellettek szavak... értettük egymást! 
Így köszönt el, egyesével mindenkitől.
Akkor ott, abban a pillanatban ragyogtak a szemei, élettel teliek voltak. Nagyon szép volt az arca, megfiatalodott, eltüntek az öregség jelei. Ledöbbentő volt ez a látvány és hihetetlennek tünt, de ott így látta ezt akkor mindenki! Nem akartam, akartuk elhinni a valóságot...!  így készült fel a mi Mircink az én Anyucikám a hosszú útra. 
Mielőtt bevitték a kórházba, mert reménykedtünk, hogy még ez visszafordítható, kihúztam a jóskártyájából egy lapot.., az "UTAZÁS" volt! Kicsi családommal összenéztünk, a szemekből az a mély fájdalom tekintet vissza reám, amit a szívemben éreztem!
                                 •
"Most visszagondolok Anyukám jóslásaira... hihetetlen nagy segítség volt mindig ez a családunk minden egyes tagjának, néha Barátainknak. Élete során ez a képessége egyre jobban erősödött. Így tudott Ő nekünk segíteni a maga módján.., a bajra, jóra, utazásra, hírekre felhívni a figyelmünket! Mindig előre megmondta a kártyából a sorsunkat! Amikor ezek megvalósultak az életünkben, először ledöbbentünk, csodálkoztunk, majd később már természetes volt, hogy időnként, ha elakadtunk megkértük, hogy jósoljon nekünk! Ő mindig boldogan tette ezt addig, amíg a stroke el nem hatalmasodott rajta. (2013. augusztus 20.) Ezután még velem/velünk maradt majdnem két és félévig, de már az élete nagyon megváltozott, semmi nem volt a régi...
Eltelt két év a stroke után, amikor megint próbálkozott a kártya jóslásával 2015. nyarán a Vereckén. Micsoda boldogság volt ez! © BIPHOTO
Pontosan egy hónapja a 2015. év utólsó napján Szilveszter délutánján, felvittem a Mátraháza patak melletti rétre, a kedvenc helyére. Aszikával a szeretett kiskutyájával, amit Tőlem örökölt meg, sokszor sétáltak itt. Most már értem miért mondta azt útközben, hogy reméli találkozik Aszival hamarosan ott, megint láthatja!
Már nem tudott, csak egy-két lépést tenni, de megpróbálta. Erős, szívós teremtés volt egész életében, tiszta lélek! Visszaült a kocsiba. El kezdte majszolni a kedvenc sütijét, amit Budapestről vittem neki. Gondoltam, ha már nem tudunk pezsgőzni, akkor sütizzünk. Így búcsúztunk el 2015. évtől. Felidéztük a közös emlékeket. Gondolataimban ott befészkelt már az, hogy ez az utólsó  meghit hangulatú együttlétünk kettesben.
Így utólag örülök, de ott szorongva mertem megkérdezni, hogy:
- Anyukám... Te, hogy gondolsz vissza az életedre? Félsz-e a haláltól? 
Nem lepődött meg a kérdésemen, úgy tünt, mintha már várta volna ezt. Először maga elé nézett, majd a távolba, pici mosoly a szája szegletében megjelent, úgy mint előtte mindig, ha eszébe jutottak a régi szép emlékek. Láttam az időutazását, majd belenézett a szemeimbe mélyen és halkan azt mondta:
- Gyönyörű életem volt és nem félek a HALÁL-tól. Nem is gondolok rá, Icikém. - hosszú csend követte.

2015. Szilveszter napja Mátraházán . Utólsó kirándulásunk. - Anyum, Ritzl Ilona (Neurohr Ferencné 1932-2016.)  © BIPHOTO
Hazafelé a kocsiban némán ültünk egymás mellett. Elfáradt, majd egyszer csak azt mondta halkan
- Köszönöm ezt a csodálatos napot, Icikém! Milyen jó, hogy felhoztál engem ide ma is! ... (az'Icikémet' egész életében olyan különleges szeretettel, hangsúllyal tudta kimondani mindig..., még akkor is, ha neheztelt reám vagy én Ő reá.., amit sosem tudnék elfelejteni..!)

Anyukám Mátraházán a patak mellett, utólsó kirándulás... 2015. Szilveszter délutánja © BIPHOTO

Mátraháza, patak melletti ut...2015. Szilveszter napja © BIPHOTO
Anyukám gombázni járt ide velem, velünk erre a helyre. Pontosan már nem emlékszem melyik évben történt, talán 2011. junius elején, holdtölte volt, azt biztosan tudom. Felmentünk a hegyre vargányát keresni és nem akartunk hinni a szemünknek, rengeteget találtunk. Bárhová néztünk a rét tele volt velük! Boldogan szedtünk egy nagy kosárral. Előtte és utána sohasem volt ilyen szerencsénk. Nagyon imádta a gombát! Volt mindig egy olyan érzésem, hogy a gomba szedését még jobban!
Anyukám ölelő kezei (Ritzl Ilona, Neurorh Ferencné 1932-2016.) © BIPHOTO
Utólsó tudatos pillantása Anyucikámnak, Neurohr Ferencé született Ritzl Ilona 1932.09.21-2016.01.31. 11,39h © BIPHOTO
Anyukám utólsó tudatos tekintete,  amikor már nem tudott beszélni, de szemével intett, hogy ért mindent. Pontosan tudta mi vár reá. Mindenki tudta, de reménykedtünk! (Eszembe jutott itt, hogy Nagyikámnál már találkoztam ezzel a pillanattal, tekintettel 2001. december 07. Jászberény.) Én voltam mellette egyedül ebben a pillanatban, álltam az ágya mellett a kórházban. Próbáltam simogatni a kezét, de már elutasitotta, gyenge mozdulatokkal. Így kérte, hagyjam békén, távozni. Ez akkor ott egy örökkévalóságnak tünt! A szívem majdnem megszakadt, de csendes szavakkal próbáltam elterelni azt, ami várható! Még a gondolat is rettenetesen fájt, hogy ezt a pillanatot meg akartam örökíteni, de miért pont ezt hagytam volna ki az életemből?! Anyukám utólsó tudatos pillantását felém! Nyúltam a táskámba, közben halkan Anyumnak suttogtam, hogy:
- Most lefotózlak! Erre Ő, mint régen kicsi testével rámozdult, de már csak egy picit tudott, pózolt míg így fekve is és halvány mosoly jelent meg a szája szegletében és belenézett a kamerába. Ezen annyira meglepődtem, helyesebb a ledöbbenés, hogy sajnos már, csak az ezutáni pillanat maradt meg nekem. Köszönöm Anyukám...szerettelek és szeretni foglak míg élek!
Az elmúlt két évben, miután stroke-t kapott sokat gyakoroltam a fotózást anyun. Volt időnk erre bőven, Ő mindig kéznél volt.  Néha bohóckodott, aranyos 'pofákat' vágott, néha tiltakozott, de valójában tetszett neki és megszerette. A leghűségesebb, türelmesebb, egy szóval a legcsodálatosabb modellem volt! Köszönöm Anyucikám nélküled ez is másképpen alakult volna!
•PORTRÉK ANYUKÁMRÓL, AMIKOR HUMORIZÁLT VAGY EGYSZERÜEN CSAK UNTA...
  
Fotókiállitások, ahová anyukámról készített fotókkal pályáztam:
•New York

Rochester Contemporary Art Center
- Renaissance Eyes Exhibiton  
Renaissance Eyes (Ilona Ritzl) Rochester Contemporary Art Center © BIPHOTO

•Törökország
- I'm a walnut three Exhibiton 2014.

BEN BİR CEVİZ AĞACIYIM / I AM A WALNUT TREE 2014 (Ilona Ritzl) © BIPHOTO

Anyucikám, hálásan köszönöm az "ÉLETEM"! Azt a sok jót, amit kaptam Tőled míg élek nem felejtem el! Kár, hogy amíg él az ember, ezek valahogy természetesnek tűnnek akkor és persze mindig többet akarunk! Az időkerekét, ha visszatekerhetném egy dolgot biztosan tudok, hogy olyannak fogadnálak el, amilyen vagy, voltál! Elégedett lennék mindig, nem akarnék mást, nem hadakoznék!  Már most hiányzik,  szerető ölelő karjaid! Érintésed örökké érezni fogom! 
Mindenki a maga módján tud elbúcsúzni a szeretett Anyától. Én azt választottam, megjegyezném nem volt tudatos, hogy kiírjam magamból ezt a ".........." nincs rá szó, amit most érzek, csak nagyon, nagyon mélyen, a szívemben egy hatalmas, tompa nyomást. Olyan ez, mintha rám telepedett volna a szürke nyálkás, sötét kora hajnali köd, amiből nem találom a kiutat!  
Anyucikám! Próbállak "elengedni" örök, mély szeretettel, békével! Legyen egy olyan utazásod,  amilyent mindig szerettél volna! 
Az új "Karl Lagerfeld" :)  szemüvegében anyukám, nagyon boldog volt tőle, de mint később kiderült nem igazán jól látott benne ... (Ritzl Ilona Neurohr Ferencné (1932-2016.) 2014. Telén © BIPHOTO
... és ISTEN BOCSÁSSA MEG AZ ELLENED VÉTKEZŐ(K)NEK! ÁMEN! ...


2015. szeptemberi napfényben a teraszon... © BIPHOTO
                                          
2015. szeptemberi napfényben a teraszunkon üldögéltünk anyukámmal, itt mondta nekem, hogy: 
- Ne haragudj meg reám Icike (Nagyikám nevezett el így...)! Tudom, hogy veled szeretetben tudnék itt élni, törődnél velem, ápolnál, de Gabikánál van az otthonom a cicákkal, kutyákkal...  Elfogadtam... Elfogadtuk, akarata teljesült... így volt ez mindig egész élete során!


Aggódó, búcsú tekintete anyukámnak örökre a szívembe vésődött... (Ritzl Ilona, Anyucikám 1932-2016.01.31. 11,39h)
 ... ez az aggódó tekintet a szívembe vésődött, hiába akartam én mást rajzolni most (2016.02.03.) ... így nézett reám, mikor megpillantott az utólsó hajnalán, mikor megérkeztünk Gyöngyöshalászra, ahol éldegélt a cicáival, kutyáival 2005. év óta és a legkisebbik leányával ... halkan suttogta hozzá, hogy "szeretlek" ... így búcsúzott el Tőlem akkor ott végleg az én Drága Anyukám! ... Ritzl Ilona, Anyucikám 1932.09.21.-2016.01.31. 11,39h ... ahogy kiléptünk a kórház ajtaján a harangok  megszólaltak, ezek már érted szóltak akkor ott Anyucikám! ...
2013. STROKE UTÁN A VERECKÉN PIHENT A NAPPALIBAN




Az én erős akaratú anyukám 2015. Tavaszán
EZ A FOTÓ A BIPHOTO KÖNYVEMBEN A FŐ HELYEN TALÁLHATÓ © BIPHOTO

Mellette voltam/voltunk az utólsó pillanatig, fogtuk a kezét. Arcát simogattuk, ölelgettük gyengéden, de már nem volt itt velünk, a tudata megszűnt. A szeméből eltűnt a fény, a csillogás, a színe fakószürke lett. Arc csontjára szorosan ráfeszült a bőre. Hideg volt és szürkés okkersárga. Ez a HALÁL színe, ami nem keverhető össze semmi mással! Szinte alig észrevehetően az utólsó lélegzésével a LÉLEK  csendben távozott..
Mély fájdalom hasított a szívembe, de felfogni még nem tudtam, hogy az 'ÉN ANYUKÁM' 'MIRCINK' elment örökre. 
A halálhoz való viszonyom akkor ott, megváltozott, anélkül, hogy ez tudatos lett volna! 
- Már nem félek én sem Anyukám, mert láttam, hogy nem a HALÁL pillanata a nehéz, hanem az ÉLET maga! ... 


FÉNY...FÉNYKÉPEK...EMLÉK !: http://barna-ilona.wix.com/biphoto
SOSEM FELEDÜNK!: http://www.gyertyalang.hu/szemely/106347
SZERETETT MIRCINK! : BIPHOTO GALLERY
YOUTUBE: https://www.youtube.com/watch?v=y8-WA5uT1Zk 



                                            
Anyukám imádta 'Cipő'-t Republic együttest hallgatni, táncolni, még 60 évesen is a Petőfi Csarnokba járt a koncertekre ...


Anyukámról  2015-ben készült festményem,  ami megtalálható a BIPHOTO könyvemben is... Ritzl Ilona 1932-2016.© BIPHOTO


Viktor, Ivána és Én is hálásan köszönjük Neked Gabika, hogy el tudtunk búcsúzni és együtt voltunk azon a napon, az utólsó percekben is Anyuval, amikor örökre elment közülünk!
Most már én is ugy érzem, hogy az a helyes,  amit Viktor mondott a napokban, hogy " megváltás volt ez már …, annyit szenvedett és nincs jelentősége a miérteknek, bármi is volt! 
Mirci is akkor lenne boldog, ha béke, szeretet maradna utána! “ 
Tegnap az esti órákban egy Barátnőm segitségével  el tudtam ezt fogadni végleg! 
Utána úgy éreztem, hogy könnyebb lett a lelkem és a mély fájdalom enyhült. Így aludtam el!
Van egy olyan érzésem, hogy ezért kaptam Anyumtól  egy nagyon szép álmot ajándékba az éjjel, amire vágytam nagyon! 
Én ezt visszajelzésnek tekintem, hogy helyesen döntöttem.
Mai ebédnél kettesben voltunk Viktorral és visszaemlékeztünk, megbeszéltük az elmultakat. 
Nem volt könnyü, de változás csak akkor történik, ha kimondja hangosan az ember a gondolatait! (Én ebben hiszek!)
Most úgy érezzük, hogy helyére került minden és mindenki körülöttünk!  
Az élet megy tovább békében, szeretetben! 
Ezt kívánjuk a család minden egyes tagjának is!
Holnap,  Vasárnap 11,39 h (Viktor állitása szerint, amit én elfogadtam), amikor egy héttel ezelőtt az utólsót lélegezte Anyu,  elköszönünk örök szeretettel szívünkben Tőle. 
A szorosan hozzáfűződő tárgyakat is eltesszük, hogy a lelke szabadon tudjon száguldani a ‘FÉNY’ felé!
Nyugodni tudjon békében Isten Áldásával!
A hamvai elszórási időpontjáról és helyéről kérünk értesítést. 
(… vagy arról, hogy mi lesz a sorsa… ?)
2016.február 6.

... azon a hajnalon az égen a jeleket még nem tudtuk olvasni jól...  kettő már feljutott a messzeségbe és a harmadik még csak féluton tartott... ez voltál Te Anyukám ...

Utazás kezdete 2016. 01.31. 11,39 h ... ez a fotóm előző napokban készült fent a régi házunknál Saint-Tropezban, ANYUKÁM IMÁDTA SAINT-TROPEZ-t ... © BIPHOTO
2. HAJNAL ANYUKÁM NÉLKÜL ITT A VERECKÉN - PÁR ÉVE VOLT ILYEN JELENSÉG EGYÜTT VOLTUNK ÉS CSODÁLKOZVA NÉZTÜK EZT A VÖRÖSLŐ SZINT, AMI ELÁRASZTOTTA MÉG A NAPPALIT IS! VÖRÖSEN IZZOTT MINDEN KÖRÜLÖTTÜNK!
Három olyan jelet kaptam Anyukámtól, amit nem lehet véletlennek tekinteni, főleg nálam nem, mert az én tudotom szerint nincsenek véletlenek.

•Az egyik ez a vörös hajnali jelenség volt! Anyukám akkor még nem volt beteg és korán ébredtünk. Még én is, ami nem volt mindennapos nálam. Mikor Anyukám nálam volt, sokszor kávéztunk együtt az ágyamban reggelenként. Ő behozta és bebujt mellém és beszélgettünk...,  pontosabban én hallgattam Őt, mert akkor még szinte 24 órából, 24 -t tudott beszélni, ha belelendült... ilyen volt ez a hajnal is. Arra lettünk figyelmesek, hogy minden csupa vörös színű lett és hirtelen nem is értettük mi ez, lerohantunk a nappaliba, olyan volt, mintha vörös színü fényszórók fényei árasztották volna el ... azóta sem láttam ahhoz hasonlót, csak most a második hajnalon Anyukám távozása után,  aznap boncolták fel, mint később megtudtam! (2016.02. 02.)...

•A második jel csütörtök hajnalban érkezett (Anyukámat aznap hanvasztották el! 2016.02.04.) Még sötét volt, félnégy-félöt között lehetett (...azóta is mindig felébredek ebben az időtájban!...) Azt álmodtam, hogy a kapucsengő megszólal hosszasan, majd szünet... ez megismétlődék még vagy kétszer... és akkor hallom Anyukám hangját aki azt mondja és szinte látom őt is, de valamitől másabb, mint máskor volt, ahogy jön be a hálószobámba, mert még ágyban voltam: - Icike Te nem hallod, hogy csengetnek? Miért nem nézed meg ki az?
Erre én: - Hallom, de mindig abba marad és azt gondolom, hogy csak véletlenül csengetett be valaki...
Erre Anyukám: - ... és mond Icikém arra még nem gondoltál, hogy az érkezett meg akire nagyon vártál? Nem akar tolakodó lenni, csak ugy bejönni váratlanul... ezért nyomkodja a csengőt kisebb szünetekkel?
Erre én, kiugrok az ágyból, magam mögött hagyva mindent és nagy mosollyal az arcomon, boldogan szinte repülök le a kapu felé a lépcsőn és ahogy bekanyarodok a kijárat felé ... felébredtem... -
Így kaptam én egy boldog álmot, jelet Anyukámtól és egy útmutatást, hogy milyen sors vár reám... amit nem tudott már kártyából megjósolni, mikor kértem Tőle legutóbb, mikor meglátogattam. Akkor csak azt válaszolta a kérdésemre: - Majd a sorsod eldönti Icikém...  Mikor ezt mondta akkor, ugy utána elgondolkoztam ezen... Nem gondoltam azt akkor ott, hogy az, amire nagyon vágyom ennyire közel van hozzám... köszönöm Anyukám!

(Ezen a hajnalon elköszönt Évikétől, Erikától és Viktor fiamtól is, mint később kiderült, mikor egyeztettünk időpontot és mindenki elmesélte a saját álmát Anyukámmal...! A többiekét nem ismerem, Ők is maguktól mesélték el Nekem...)

•A harmadik jel az a kis növényke, amit pontosan azon a délelőttön vettünk észre Viktor fiammal a nagy pálma mellett. Ragyogó napsütés volt és kicsi levelei kihajoltak a fény felé olyan érzésem volt, mint Anyukám széttárult ölelő karjai, ahogy jött felém valamikor és átölelt! Anyukám egy héttel előtte távozott egy másik dimenzióba, mert most már biztosan tudom, hogy azért, mert nincs áttekintésünk, azért még az van ...
" ez a pici kis növényke dugta ki a fejét, életjelt adott, amit én úgy értelmezek, hogy minden rendben van, ne aggódj!" (2016.február 7. 11,39h) ...© BIPHOTO
2016. február 23.
... ma értettem meg azt, hogy mit jelent pontosan: " ... a halál az egy megváltás... "
... mindig arra gondoltam, hogy akik elhagynak minket, azoknak szól csak ez ..., de ma egészen váratlanul, amikor megkérdezte egy ismerősöm, barátom :
- ... és maradt még valakid a szülők közül ... ?
Erre én: - már senkim ... volt a válaszom.
Erre Ő: - ... akkor felszabadultál végre...
... akkor ott furcsának tünt ez a rövid halk megjegyzés, abban a pillanatban le sem tudtam reagálni, majd csak később az esti órákban meséltem erről a fiamnak és igazán értettem meg a jelentését... biztosan elfelejtettem volna, ha nem jegyzi meg a süti majszolás közben, hogy ...
-"MirciÍzek" ... azért is vettem meg... - közben a szemek rámszegeződtek, hogy vajon egy ilyen elszólás, hogyan hat rám... Én halványan elmosolyodtam,  már tudtam mosolyogni ezen..., a szép, most már csak emléken... és láttam a megkönnyebbülést, felszabadultságot a lelkem mélyébe tekintő szemekben... 
Tudom, a szorongást elhessegetni, ami ilyenkor eluralkodik a gyermek szívében szinte lehetetlen..., nem tud úgy gondolni, sőt eszébe sem jut, hogy amikor egy szülő elmegy a hosszú útra az tényleg,  időmúltával egy "megváltás, felszabadítás" .., nincs többé elvárás, megfelelés, amit nem volt mindig egyszerű teljesíteni..., a beidegződött 'kódokat' kioldani egy élet munkája lehet akár, ha nem vesszük észre jóval a nagy út előtt... a mélységes, nagy fájdalom átalakul észrevétlenül és belopja szívünkbe, minden napjainkban magát az a sok-sok pici emlék, amit magunk mögött hagyunk... és egyet biztosan tudok, hogy egy szülő sem szeretné kisírva látni a gyermeke szemét...

... 2016. február 2. ... ma egy hónapja! ... már három pici növényke kelt életre azóta ... (három szerettem távozott el eddig Nagyapa, Nagymama és Te Anyucikám ...)

2016. március 3.  7,15h
... kora reggel van a konyhában állok az ablak előtt és a szokásos teámat készítem...  egyszer csak egy nagy szürke cirmoscica megjelent közvetlenül előttem a kerti lépcsőfok párkányán. Szimatolgatott, szaglászgatott, keresett valamit ..., majd leugrott, na de nem gyorsan még azt is lassítva nagyon lassan óvatosan (Anyu jött le mindig így a szobájából, legalábbis most ez arra hasonlított!)... és tovatűnt...kisétált a látókörömből... majd eltelt néhány másodperc és megint ott látom, ahol az előbb keresett valamit, forgatta a fejét jobbra-balra, az orrát bedugta az oszlopon futó örökzöld növénybe ... majd leült  jobbra nekem a kőre a hátsó kétlábára ... én, csak néztem ezt a jelenetet mzdulatlanul és arra gondoltam közben, hogy vajon miért épp most látom én ezt... régen ehhez hasonló sosem volt? ... Ő, csak ott üldögélt (mint anyu sokszor a teraszon... szótlanul nézett hosszan maga elé...) ... majd 'Miramba' hirtelen felém fordította a fejét ... kinyitotta tágra világító, sárgászöld színű szemeit és úgy tartotta a fejét, mintha azt mondta volna, hogy
- Na, Te meg itt vagy... eddig nem is vettelek észre! - ... hosszasan farkasszemet néztünk mozdulatlanul... én még levegőt sem vettem, nem akartam ezt megzavarni, valami azt súgta, hogy
- pssszzz maradj veszteg!
...persze amíg birtam ... majd egyszer csak elnevettem magam hangosan és dobtam a számmal feléje egy puszit... még ott is abban a pillanatban is furcsálottam ezt, hát még így utólag... nem igazán szoktam hasonlót tenni, eddig legalábbis nem volt jellemző reám...
-erre Ő válaszként pont abban az időben, szinte egyszerre történt mindez, megnyalta a szájaszélét, kicsi mosolynak tűnő árnyék suhant át a szája szegletében... hasonlónak tűnt, mint Anyunak akkor, amikor azt kérdeztem Tőle az utólsó tudatos pillanatában, hogy lefotózhatom-e? persze ez akkor abban a pillanatban nem gondoltam, csak azt éreztem, hogy ezt már láttam valahol, ahog a francia mondaná 'déjá vu'  ...
... majd ezzel Miramba eltűnt jobbra, kisétált lassan ...
...ledöbbentett és egy pillanatra lefagyott körülöttem minden, legalábbis ezt éreztem! ... még látom most is magam előtt 'Mirambát' anyu kedvenc cicáját hivta így... tudom, hogy ez nem az a cica volt, de ez is cirmos és hasonló, mint az Övé... és lehetett volna fekete is, mert az a cica is mióta anyu elment meg...megjelenik a kertben leül a párnás székre és hosszasan marad az ajtó előtt..., amit eddig sosem tett... sőt nem is láttam hetekig előtte... nem zavartatta magát, hogy ott álltam mögötte és néztem... 
(a cserépben lévő kisnövények, nem fejlődtek tovább és elszáradtak, hiába kaptak vizet.., csak megmutatták magukat, ennyi volt a dolguk...)
____________________________________________________________________


... különös választ kaptam a kérésemre...
...vannak dolgok, amiről egyszerűen beszélni kell...

4. hónapja már... (2016. május 31.)   
... tegnapi nap nem volt könnyű, sokat gondoltam Anyumra... nyírtam a füvet a kertemben és arra gondoltam, hogy ha itt lennél, biztosan mondanád, hogy:

- Icike, hagyjd a csudába, bízd ezt másra, foglalkozz magaddal inkább!... - mindig ezt mondta annak idején..!
.., de én szeretem ezt csinálni, na nem mindig, de néha jól esik és boldog vagyok, hogy meg tudok ezzel is birkózni... közben beszélgetek a növényekhez és hozzád, mintha itt lennél... tegnap különösen a tátikákat símogattam, szeretgettem, amiket még veled ültettem el.., hoztad a pici palántákat boldogan vidékről, ahol a kicsi magvakat elvetetted és azok kikeltek... persze akkor morogtam, hogy munka van vele, minek ez, van itt elég...
- Majd egyszer örülni fogsz ezeknek, csak ültesd el! - mondtad is akkor nekem..., azóta sem tudta ezeket még a tél hideg vasfoga elpusztítani sem... és a málna is terem dúsgazdagon az idén, roskadozik, mint még sohasem... az első szemeket mindig Neked szedtem le..., most a fiammal eszegettem szomorúan egymásra néztünk és mondta, hogy...

-Tudod Anyu én még nem tudtam feldolgozni, hogy a Nagyi nincs ...
Hát bizony nem könnyü, próbáltam azért nem kimutatni nagyon ... valahol ugy érzem, hogy mindig itt van még... Előjön egy-két tárgy, ruha vagy a málna, tátika, mert mindkettőt neked köszönhetjük, ezekkel is itthagytad emléked!.. már nem sírok annyit, de könnyebb sem lett hiányod mióta elmentél!... hontalannak érzem magam, bárhol vagyok is... tegnap arra gondoltam, hogy lefotózom ezeket és szerkesztek egy ?D képet Neked és ahogy  végeztem a fotózással, gondolatban kértem, hogy csak egy jelet adhatnál, hogy jó helyen vagy és rendben van ez így... gyujtottam gyertyát, kivételesen négy szálat neked és amikor a fotók elkészültek feltettem a fb. oldalamra valahogy ugy érzem ezek után, hogy könnyebb...


... reggel korán ébredtem és valamiért az volt az első, hogy kimentem a teraszra és körülnéztem a kertben... ezek azok a megfoghatatlan dolgok, amikre nincs magyarázat, mert ugy általában ez nem jellemző rám... és ahogy balra nézek látom a lenyírt fűben valami rózsaszínű tárgy és egy tisztító szivacs..., ugy tűnik, mintha direkt valaki lette volna pontosan abba az irányba mutatva, ahol a tátikák virulnak... képtelenségnek tűnt, berohantam a szemüvegemért, hogy jól látok-e... hát jól láttam ... előző napokban a medencét tisztítottam és az aljában hagytam a rózsaszínű gumikesztyűmet és a szivacsokat, amivel dolgoztam arra gondolva, hogy jó helyen vannak azok ott, úgyis még sokat kell bibelődni ezzel is, nem rakom el a helyükre! ...

... automatikusan nyúlok feléjük és szedem össze őket, rakom vissza a medencébe a helyükre... közben arra gondolok, hogy nincs a házban senki és nem is volt rajtam kívül a napokban, a gyerekek nyaralnak..., de még, ha nem is így lenne akkor sem tudja ezeket a gondolatokat rajtam kívül más, amikre tegnap gondoltam pont azon a helyen...azt meg főleg nem, hogy hol virágzik most a tátika ...
(a fotó illusztráció, de így volt pontosan...!)
...közben próbálom megfejteni és arra gondolok, hogy a szél nem lehetett, kizárt.., ilyen formában, pontosan így ide fújta volna, az a csodával határos lenne,  vagy a cica, mert a nagy cirmos azóta is itt jár-kel folyamatosan, ma meg többször is láttam azon a területen, szinte pont azon az útvonalon, akkor reggel sétált lassan, kimérten, ahogy le voltak rakva ezek a dolgok reggel..., ami szintén furcsa, miért pontosan ott, hiszen eddig mindig másfelé láttam... 
...egész nap erre gondoltam szinte és el is mondtam egy-két barátomnak, akik nem fogadták idegenül, sőt...
...azért, mert mi nem látjuk, azért az a dimenzió még létezik ... azt most már biztosan tudom ...



My Family '60. (Kicsi családunkról az egyetlen fotó, amin Nagymama, Nagyapa és mögötte Anyucikám!) © BIPHOTO