A magányos Sirály
(részlet)
Magányosan állt a tengeparton és nézett felém. Fényképezőgéppel a kezemben léptem felé. Nem mozdult. Lehetett érezni, hogy az emberek közelsége természetes számára, nem idegen. Én pimaszul közeledtem. Minél közelebb akartam lenni hozzá, mert kíváncsi voltam meddig türi ezt. Még mindig nem mozdult, mintha szobor lett volna. Rendben gondoltam, azt hiszem ki is mondtam ezt hangosan, ha ilyen türelmes vagy akkor kattintok egyet-kettőt, ezt még ugy sem próbáltam. Madarat még nem fotóztam. Jó érzés volt, szinte megérinthettem volna. Kedvesen, barátságosan hagyta, csak nézett némán. Azért a szeméből lehetett látni, hogy bármelyik pillanatban szárnyra kél veszély esetén. Évekkel ezelőtt egy sirályt találtam szárnya szegetten, nem messze innen, ettől a helytől a St. Tropez kikötő északi részénél. Az volt még ilyen megértő és türelmes velem, amikor felnyaláboltam és bevittem az állatorvoshoz. Lehet, hogy most Ő néz farkasszemet velem? Ezen elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ez képtelenség, ez megint az elmém játéka. Vajon mi lett a sorsa...? ki tudja ... ? Talán mégis Ő...? Így játszadoztam a gondolattal. Ettől jó hangulatom lett, mert eszembe jutottak az akkori szép emlékek. Egy pillanat alatt elhessegettem, most nem akartam visszatekinteni, majd magasba lendítettem a kezem és hangosan egy hatalmas HESSST kiálltottam! Először, csak nézett, nem értette a hirtelen változást, ha tudott volna beszélni, biztosan azt mondta volna, hogy milyen bolond vagy Te..., majd hátat forditott. Elegánsan, lassan széttárta szárnyait, a vizet súrolva... magamra hagyott...
