©Jean-Pierre Photograph á Saint-Tropez

... már 30 évvel ezelőtt is a legjobb fotós volt a környéken, időközben kollega lett ... fekete-fehér fotói felülmúlhatatlanok... ez azóta sem változott... most lencsevégre kaptam munkaközben ...

Jean-Pierre Photograph á St.Tropez © BIPHOTO

Jean-Pierre Photograph á St. Tropez © BIPHOTO

©Sylvia Plachy photographe

Sylvia Plachy (Budapest, 1943. május 24. –) magyar származású, jelenleg New Yorkban élő fotóművész, a humanistafényképezés egyik jelentős képviselője. Adrien Brody Oscar-díjas színész édesanyja.

Sylvia Plachy photographe by BIPHOTO

Éppen elutazásom előtt hívott az egyik nagyon régi jó ismerősöm, hogy feltétlen akar velem találkozni, mert szeretné megmutatni, hogy milyen emlékművet alkotott a Holocaust és egyben a Nagymamája emlékére. Próbáltam elháritani, főleg így utazás előtt a találkozást, mert igazából annyi mindent kellett még elintéznem és az idő, mint tudjuk ilyenkor elég szűkös. Nem tudtam nemet mondani és már a kocsiban ültem robogtam ezerrel a Nagymező utca irányába. El sem akartam hinni, hogy a parkolás ebben a délutáni időszakban a belvárosban egy pillanat alatt eldőlt és máris volt helyem. Fellélegeztem, mert a megbeszélt időt kétszer áthelyeztem másik időpontra és most már igazán nem akartam késni és Hál Istennek minden simán ment. Becsörtettem az üzletbe és Grünberger Tamás a csilláros ott ült az üzlet közepén a kanapéján és méltóság teljesen felállt és szeretettel emelte fel karjait és ölelt át. Hihetetlen már megint visszarepültem a multba egy pillanat alatt, ugy éreztem, mintha 30 év szinte el sem telt volna. Bizony ennyi év telt el szinte, hogy utóljára láttam őt és találkoztunk. Akkor vásároltuk meg gyermekem apjával, a mai napig is nagy becsben tartott barokk csillárunkat és akkor ismertem meg őt. Tamás még az, az igazi ősrégi szaktudású mester, aki ritkaság a mai világban. A csillárjairól nagy szeretettel mesél, mint más ember az imádott gyermekeiről. A Zeneakadémiától az Uránia Nemzeti Filmszínház -ig  minden hol lehet látni a mestermű remekeit.

Grünberger Tamás Csillárépitő Művész by BIPHOTO

Egy élmény eltölteni vele az időt. Mindig talál egy ősrégi történetet, amit szeretettel mesél és így az idő múlását szinte észre sem veszi az ember. Ez most is így volt. Megható volt, ahogy megmutatta az emlékművet és közben a hozzáirt zenét hallgattuk. Volt egy elképzelése, hogy szeretne egy fotót, ami ide illene és Rám gondolt, hogy segítsek neki. Azért, hogy ne legyen nehéz a feladatom mondta, hogy megmutatná pontosan mire gondol és az nincs messze innen sétáljunk át a Mai Manó Házba. Így kerültem én egy pillanat alatt abba a világba, amit imádok. Erre kivételesen Sylvia Plachy fotóművész kiállitása tette rá a koronát. Meghatódva sétáltam és néztem a kiállitás fotóit és elbűvölt. Nem tudtam ellenállni és nyúltam a táskámba a fotógépemért, az ottani dolgozótól kértem engedélyt, hogy készíthessek fotót ebben a fantasztikus energiában Tamásról. Nem volt egyszerű, mert tilos fotózni, mondta a hölgy a kiállitás területén, de ha igazán akarnak fotót késziteni akkor az előadó terem üres és ott lehet. Így került lencsevégre Grünberger Tamás barátom 2015-ben a Mai Manó épületében. Mikor végeztem a fotózással kifelé menet meglepődve vettük észre, hogy Sylvia Plachy-val épp egy interview-t készitenek. Tamás, aki már előzőleg találkozott a művásznővel a kiállitás megnyitóján mondta, hogy üljünk le és várjuk meg a végét, mert szeretne beszélni Sylviával. Én boldogan ültem le és hallgattam a felvételt és gondolatban százszor megköszöntem az én Istenemnek, hogy micsoda nagy ajándékot adott nekem ma. A végén a fotóriporter felvételeket készített, én végig követtem őket. A távolságot tartva, hogy nehogy zavarjam őket. Az egyik pillanatban Sylvia rám nézett és én nem tudtam kihagyni..., meghajoltam és kezeimet összerakva köszöntem meg neki, hogy elbüvölt a kiállitása teljesen. Ő visszaköszönt hasonlóképp, mint a Buddhák.   Mikor végeztek a fotózással jött kifelé felénk az ajtón és Tamás üdvözölte. Elindult a beszélgetés. Tudom, hogy sokszor túlzásba esem, talán ez is most az volt, amikor arra kértem, hogy szeretném lefotózni, mert egyszerüen csodálom és nagyon sajnálnám, ha az életemből ez kimaradna. Rám nézett és sejtelmesen mosolyogva, csak ennyit mondott:
- ... és hol akarod itt jó lesz ... ? - és beállt a terem legsötétebb zugába.
Én szinte kétségbe esetten, csak ennyit birtam mondani:
- Nem bánnám, ha fény is lenne a fényképezéshez. 
Erre Ő elmosolyodott és máris a legfényesebb helyen leült az asztalhoz és, csak annyit mondott:
- Ülj velem szembe, én is így szoktam, ha portrét fotózok.
Ettől a perctől kezdve beleolvadtam a fotózás élményébe és imádtam minden pillanatát... és köszönöm ezerrel, mert életem egyik legszebb élménye volt!
Thank you so much Sylvia Plachy photograph! 

All Right Reserved © Ilona Barna Photograph

©Paris ... Paris ... Notre Dame 2015.

Notre Dame az ablakomból köszönt vissza...

(részlet)

Kinyitom reggel a szemem és tényleg nem képzelődöm. Itt vagyok megint Párizs szívében, ablakomból a Notre Dame tekint vissza rám. Nagy mosoly öleli körbe a fejem a csodálatos 'NŐ'..., a 'Mi asszonyunk' láttán, a francia gótikus művészet igazi remeke. (Építészek: Peter of Montereau, Jean de Chelles, Jean-Baptiste-Antoine Lassus. Alapkövét 1163-ban, Párizsban fektette le III. Sándor pápa, ezután 157 évig, 1320-ig építették, 96 m magas és itt található: 6. Parvis Notre-Dame - Pl. Jean-Paul II, 75004 Paris, Franciaország. Nem lehet eltéveszteni az utat hozzá, menjünk mindig a Szajna mellett, jobb könyökünk irányában legyen a folyó és egyszer csak előttünk tornyosidik majd, elbűvölő látványa.) Nem tudok betelni a szépségével, akárhányszor itt vagyok első utam hozzávezet. Most szerencsém van, karnyújtásnyira szinte előttem. Belépek belsejébe, mely nyugalmat, békét áraszt.  Megköszönöm, hogy megint láthatom és mikor ezzel megvagyok, igazából akkor érkezem meg lelkileg is Párizsba.

Karácsonyi hangulat január végén, de ez engem most az egyszer nem zavart.  A karácsonyfa az épület előtt maradt, mintha ott felejtették volna. Ennek én most örültem, szerettem érezni megint a meghit pillanatot. Amikor alatta álltam eszembe jutott, hogy milyen megható volt a mostani karácsonyunk. Együtt voltunk piciny kis családommal. Ha újból kezdhetném, biztosan rengeteg gyermekem venne körül ezen a napon, mert egy tucatot szülnék minimum. Szeretem, ha sokan vagyunk, na nem régóta, de azóta határozattan. Erről persze már lekéstem. Talán jobb is így. A szomorú csak az, hogy minden évben kevesebben ülünk le az ünnepi asztalhoz. Nehezen, de elfogadtam ezt, nem volt könnyű. Sok éven át dolgoztam ezen mentálisan vagy legalábbis ezzel hülyítem magam. Ha igazán őszinte akarok lenni, amikor azt hiszem, hogy jó rendben, így kell ennek lennie, aki megszületik az előbb vagy utóbb el is megy. Valójában, a szívem mélyén nem tudtam ezt még a helyére tenni. Egyszerűen nincs helye. Ez azért most itt, nem sikerült valami vidámra, de néha kell, hogy kiírja magából az ember ezeket a gondolatokat is. A különös az, hogy pont ez a látvány váltotta ki vagy inkább a karácsonyfa. Szeretném arra fogni, talán így igazabb... 

 

All Rights Reserved © Ilona Barna BIPHOTO

©CROATIA 2014 by BIPHOTO ILONA BARNA PHOTOGRAPH

BRSEC • LABIN • LOVRAN • MOSCENICKA DRAGA • OPATIJA

2014. nyarán igazán nem terveztem, hogy Horváthországba utazom, de egyik nap jött egy üzenet Barátnőmtől, hogy örülne, ha meglátogatnám. Három hónapot időzött ezen a csodálatos tájon és akiket kedvelt meghívta magához. Brsec mellett a hegyoldalon egy fantasztikus birodalom kellős közepén kapott szálláshelyet, egy egész házat, igy nem csoda, hogy néha vágyott társaságra. Elvonult Budapest zajos világától, alkotni vágyott, mert írónő a javából és, mint tudjuk a csend és egy másik kultúra csodákat művel az elmével, szárnyakat ad. 

Régről már voltak emlékeim erről a helyről. Az Adriai tenger csodálatos illatát, színét megőriztem örökre. Valahogy a sors, úgy hozta, hogy a Mediterrán tenger felé sodort az élet. Most is St. Tropez-ból a Cote d'Azur gyöngyszeméből épp, hogy megérkeztem budapesti otthonomba. Azon vettem észre magam, hogy mindenféle előkészület nélkül már a balatoni autópályán vagyok, gyönyörködöm a magyar tenger csodálatos látványában és a horváth határ az irány. Imádok egyedül autózni, így nem köti le a figyelmem semmi, csak az ut. A gondolataimat van időm rendezni, hiszen ahová készültem az megközelitőleg 600 km, pontosan kocsival a házamtól 543 km, 5,40h,  ha nem időzök sokat a benzinkutaknál. Utazás előtt azért felhívtam az egyik barátomat, aki jól ismeri a Bresch-be vezető utat és tájékozódtam alaposan, na meg a Google Maps is sokat segített. Opatijánál hagytam el az autópályát. A táj a növényzet minden átmenet nélkül változott át mediterrán hangulatttá. Lenyűgözött, szabadnak, boldognak éreztem magam. Ledöbbentető volt, hogy röpke pár óra alatt egyszercsak kitárult elém az Adriai tenger körülölelő kéksége. 

A horizontnál a föld kereksége meglepően erősen érződött, kézzel fogható volt, akár meg is símithattam volna..., legalábbis a látvány olyan volt. A tenger  zuhatagként omlott alá, mint egy vizesés. Ehhez hasonlót még sosem láttam. 

Erről a fotóról annyit azért érdemes tudni, hogy bizony 
a képen látható viselet Demszky Papájáé volt...

Labin a halpiac

Vasárnap délelőtt úgy határoztunk, hogy ellátogatunk Labinba. A régi óvárost mindenféleképpen meg akartam nézni. A hal piacról nem is beszélve, már hallottam hírét a fiam Viktor és barátnője Ivana, aki ebből az országból származik, már sokat meséltek. Így ki nem hagytam volna. Az asztalok roskadoztak a tenger gyümölcsei alatt. Kedvesen kínálták a portékájukat  a halászok családtagjai, rokonai. Mielőtt bevásároltunk volna bőségesen mindenféléből gondoltuk, megkóstoljuk a helyszínen az ország ízeit. Rendeltünk sült halat, rákokat, kalamárit és hozzá helyi tájjellegű bort. Állva, a sütöde előtt a helyi lakossok közé vegyülve jó ízüen falatozgattunk, a hangulat tetőfokon. Jó gondolat volt, hogy nem hagytuk ki. Mellettünk egy házaspár falatozgatott szintén és látták, hogy nagyon nézegetem, hogy vajon mit ehetnek. Sajnos vagy nem..., erről nem tudok leszokni a kíváncsiság erősebb nálam ilyenkor, mint az illem, de sosem bánom meg az biztos! A férj kanyarított egy szelet friss puha kenyeret és megmártotta az előtte lévő helyi specialitásban és átnyujtotta nekem. Először meglepődtem, na nem nagyon persze.., örömmel fogadtam el, az igazán különleges ízű tengeri halakból készült, majonézes pástétomot. Én nem értek és beszélek horvátul, de az alap mondatokat megtanultam már Ivanától (Viktor fiam horváth származású kedvese és egyben az én kedvenc fogadott 2. gyermekem), így az Ő nyelvükön köszöntem meg a figyelmességüket. Ezzel a csacsogás minden nyelven szinte ebben a pillanatban el is indult körülöttünk. Azt vettük észre, hogy érkeznek a boros poharak egymás után, iszogattunk, koccintottunk mindenki egészségére, na és ahogy ilyenkor szokás mindenre... Az egész piac körülöttünk nyüzsgött, végre történt a környéken valami szokatlan. Ezt imádják az emberek... 

Moscenicka Draga a reggeli órákban egy kávézó terszáról
 nézve hajnal 7h körül, mert akartunk a halászokkal találkozni,  akik persze még aludtak vagy kint voltak a tengeren... 

Bőségesen kaptunk információkat, hogy mit érdemes megnézni és hová menjünk hétvégén. Ki ne hagyjuk a városi ünnepséget, mert bizony este nagy buli lesz a főtéren. Így az esti programunk máris biztosított volt... az alábbi fotók híven tükrözik a hangulatot.

Brsec, Györgyi barátnőm a roskadozó fügefa alatt, naponta meglátogattuk és belakmároztunk ebből a csemegéből...

Sétálva Brsec utcáin, szinte minden sarkon egy uj világ jelent meg szemeink előtt... Imádtam ezeket a lekopott házakat...

Brsec utcáin sétálva az őslakosok kikandikáltak a házaikból. Érdeklődve nézték, hogy vajon kik lehetünk...? majd kiálltak az ajtó elé és örömmel, kedvesen szóba elegyedtek... Ezen persze egy csöppet sem döbbentem le, mert ismervén Györgyit, neki pont egy perc kell ahhoz, hogy beolvadjon az őslakosok közé. Most már nekem is könnyebben megy, megtanultam Tőle és bizony ez nagy ajándék...  Azért itt megjegyezném, hogy Én inkább fotóztam és hallgató voltam, mint általában mindig ilyenkor. 

Labin-i kövek fényesen ragyognak az esti szürkületben

Szappan buborék, de ilyen nagyot még nem láttam előtte, az emberek körbe állták és élvezettel nézték, hallgatták a zenével aláfestett előadást...

Egyik kedves délelőtti halpiaci újdonsült barátunk, akivel együtt iszogattunk, örömmel jön felénk az esti Labin Főtér ünnepén... 

Labin Főtér ünnepi hangulatban a helyi zenekar éppen hangol...

A főtt  és pattogatott kukorica árus fiút csodáltam a szorgalma miatt, egész este kedvesen árulta portékáját...

Labin Főtér a buli hangulatot a helyi együttes biztositotta

Labin Főtér az ünnep kellős közepén, egyszercsak a táskákból előkerültek a lampionok és az eget elboritotta a sok piros lámpa, amely a jókivánságokkal, szeretettel teli gondolatokat repítette világgá...

Volt olyan aki az ünnep alatt megpihent egy lépcsőn a Labin város szélén

Reggel, amikor felébredtem a teraszról ez a látvány lenyügőző volt...

Labin Halpiacon vásárolt tengeri rákok

All Rights Reserved © Ilona Barna BIPHOTO