 | |
| Mihályfy László filmrendező 85 // Foto © #ilonabarnabiphotonews |
p.s... úgy általában nem szokásom kimásolni a teljes szöveget, de a lenti írást NAPÚT 2007/10., 101–103. oldalán találtam, Mihályfy László rendező életútja egy remekmű... minap volt 85 éves Isten éltesse jó egészségben sokáig... ebben a visszaemlékezésében a 70 évét sikerült betömörítenie, kiragadta a lényeget... a fontosabb állomásait, ami meghatározta a jövőjét és ez szinte egy oldalon... ahogy olvastam olyan érzés volt számomra, mintha jelen lettem volna abban az időben... a történelmi életképeket tudom, hogy te megérted ezt, szinte láttam magam előtt, átéltem pillanatait... gondoltam megmutatom Neked, mert egy ilyen írás ajándék és egyben tanulságos is... a tegnapi személyes találkozásunk meglepetésként hatott nemcsak rám, hanem Viktor fiamra is, aki az amerikai filmprodukciók gyártásában valósítja meg álmait... talán nem is kellene mondanom, biztosra vehetted nem kellett várni sokáig és előkerültek a szakmai történetek... a generációs távolság nem tűnt akadálynak, sőt még így izgalmasabb is volt és akaratlanul ez az áramlat elsodort még engem is... valahogy nem volt kedvem ezt az energiát megtörni és máris a SMART-tommal robogtunk Hűvösvölgy felé, így megismertem néhány olyan történetet, ami ritkaság... megálltunk lángost enni, majd a bódé előtti fapadra leültünk, úgy mint hajdanán és jó ízűen falatozgattunk, gondolhatod gyorsan elfogyott a tejfölös, sajtos... ez, csak itt van magyar honban és milyen igaz...
- "EZ HUNGARICUM" - ahogy Mihályfy László magyar filmrendező halkan megjegyezte mosolyogva a bajúsza alatt, de a büszkeséget átéreztem... #ilonabarnabiphotonews
 |
| Mihályfy László filmrendező 85 // Foto © #ilonabarnabiphotonews |
 | |
| Mihályfy László filmrendező 85 * Viktor de Hegyessy filmmaker // Foto © #ilonabarnabiphotonews |
*
Mihályfy László
filmrendező (Miskolc, 1938. július 20.)
Amikor az Aranypolgár című filmet először láttam, felrémlett bennem ez a hajdani keserű gyermeki csalódás. A szűkös időket túlélendő családunk falura költözött, de hiába jöttünk rendbe, bohém apám jóvoltából a család javai árverésre kerültek, szüleim elváltak, anyám kölcsönkért egylovas szekérre pakolt bennünket, nagyanyánkhoz költöztünk Újdiósgyőrbe. A nyári vakációk vidám szegénységben teltek. A Szabadság utcai vásott kölykökkel együtt gombászni jártunk a környező erdőkbe, csöppnyi erdei tavacskákon ádáz kalózütközeteket vívtunk, gyümölcsösöket dézsmáltunk, szenet gyűjtöttünk a lyukói bánya meddőhányóján; pompásan szórakoztunk a hegy tetejéről elindított görgeteg elől rémülten ugráló nénikéken. Mikor hazahúztuk a kis kocsit a szénnel, az egyik nénike már ott ült szigorú nagyanyánk mellett a verandán, nagyanyánk kezében pedig a kedvenc meggyfa pálcája… Ekkor, 1947-től kezdődött az életem keservesen szép szakasza, a korai, kényszerű elválás a szülői háztól.
Visszatekintve az átélt hetven évre, úgy látom, hogy életvezetésemben és filmrendezői tevékenységemben egyaránt integritásom megőrzése és a közösséghez való tartozás igényének kettőssége voltak a meghatározók. Annak ellenére, hogy polgári származásúként „egyéb” jelzéssel tartottak nyilván, elvált szülők jó tanuló gyerekeként sikerült kollégiumba kerülnöm. 1947-től 1961-ig kollégistaként szinte körbelaktam Magyarországot: Miskolc–Putnok–Sárospatak; a Budapesti Művészeti Gimnázium, Iparművészeti és Színművészeti Főiskola és kollégiumaik voltak az otthonom, ahová anyám sugárzó szeretete mindig elkísért. Családomtól vallásos nevelést, istenhitet, szilárd erkölcsi értékeket kaptam, aminek hamar kárát is láttam: amikor kilencévesen, jól rajzoló gyerekként kollégiumi nevelőm azt kívánta, hogy az úttörő faliújságra fessem fel a „Dicsőség Sztálinnak!” feliratot. Megtagadtam azzal, hogy a dicsőség az csak Istené. Két hét kimenőmegvonás lett a vége, és egy megbélyegzés: „klerikális hatás alatt áll”.
Eszelős idők voltak azok, napjaink „jobboldalizásához” hasonlatosak. Az ideológiában akkor sem, mint ahogy ma sem a hangoztatott értékek voltak a fontosak, hanem a hatalmon lévők előjogait, kizárólagosságát veszélyeztető társadalmi csoportok, a nem parírozó egyének diszkriminálása, megbélyegzése – akár likvidálása. Amint azt 2006-ban, a csalárd rendszerváltás után 16 évvel, éppen ’56-os forradalmunk ötvenéves jubileumán újra megtapasztaltuk. A kisgyerekként általam megélt polgári életforma, keresztény hitélet és erkölcs a szocialistának nevezett kényszertársadalomban üldözött és érvénytelen lett, napjainkat a mindent eluraló, közösséginek hazudott kommunista ideológia és erőszak nyomása alatt éltük. Az egyéniséget, az eredetiséget, a többiektől való bármilyen eltérést nem tűrték és büntették. 1952-ben, a nyugati divat beszivárgása kezdetén, a „jampi” időkben, a Művészeti Gimnázium kollégiumában egyik társamat, aki haját magasra fésülte és „csőnadrágot” mert hordani, az igazgatónk a kollégium közössége előtt felszólította: „Állj fel! Állj fel és járj körbe! Mutasd magad, hogy nézel ki!” A gyerek megszégyenülten járt körbe a nagyteremben néma társai előtt. Ezt a fiút később, főiskolásként, 1956. november 4-én az oroszok visszaözönlésekor alig tudtuk lebeszélni arról, hogy egy géppisztollyal befeküdjön a kollégium kapuja mögé, és szembeszálljon velük. Futottunk, ki merre tudott, de előbb a kollégiumi villa kertjében elástuk a fegyvert és lőszert. Én két iskolatársammal a Külügyminisztérium óvodájában rejtőztem, ahol egyikük rokona dolgozott. Néhány nap múltán előmerészkedve megpróbáltam megkeresni a bátyámat, el is indultam kifelé az Üllői úton, de a Kilián laktanyánál a magyar forradalmárok orosz tankok által lepénnyé széttaposott maradványai és a kis mellékutcákban a Molotov-koktéloktól szénné égett, törpévé zsugorodott orosz katonák holttesteinek riasztó látványa visszafordított.
A forradalom leverését követően ’56 láza és reményei szégyenteljes gyorsasággal múltak ki az életünkből. De akkor ezt nem éreztem, fiatal voltam és szerelmes. A ravasz Kádár nyugati kölcsönökből táplált anyagi konszolidációja elaltatta a magyar társadalmat. A megtorló kivégzésekről mit sem tudtunk. Befejeztem az Iparművészet Főiskolát, és mivel a divatszakma nem jelentett igazi kihívást, elmentem díszítőfestő restaurátornak. De akkor már évek óta a film bűvöletében éltem. ’59-ben életem első filmelemzésével megnyertem egy országos pályázatot. A Színház- és Filmművészeti Főiskola első felvételijére bakaruhában mentem, besorozott katonaként éltem meg az új világháború veszélyét jelentő kubai válság szorongásos idejét. A főiskolán ezerkétszáz jelentkezőből tizenketten jutottunk be a filmrendező szakra. A kitűnő filmpedagógus, Herskó János tanítványa lettem, aki a társadalmi valóság közvetlen megismerésére késztetett bennünket. Lágy diktatúrában éltünk, egyfajta SZTK-létben. A szocialista rendszert megváltoztathatatlannak tűnő sorsunkként, berzenkedve tűrtük. A hatvanas években „nagy élet” vett körül, magam építette műteremlakásomban népes bulikat tartottam, ahol fiatal művész félegzisztenciák, politikai kívülállók gyülekeztek. Jól tudtuk, hogy a besúgók mindenütt ott vannak, ezért volt, hogy a belépőket a „Ne jelentsd, már jelentettük!” feliratú tábla fogadta. Máig se mentem be a Történeti Hivatalba, nem akarom megtudni, hogy rólam ki jelentett a BM-nek. Politikai álláspontom akkor lényegében kimerült az elutasításban, kívülállásban.
A magyar katonai csapatok 1968-as csehszlovákiai bevonulásának sokkja és a fiatalok Balázs Béla Stúdiójában készített Fellebbezés című dokumentumfilmem forgatása közben előttem feltáruló társadalomkép volt az, ami tudatosító erővel hatott rám. A négy kollégámmal együtt készített ötrészes Nevelésügyi sorozat már világos társadalomkritika: a magyar nevelésügyi rendszer és az ideológia kudarcainak analízise. A Filmdokumentum című dokumentumfilmem a munkáshatalomnak feltüntetett szocializmus abszurdja. Ennek a filmnek a kapcsán tapasztaltam meg, hogy milyen kisszerű a hatalom. A film a Miskolci Filmfesztivál nagydíját nyerte el, a zsűri elnöke az MSZMP főtitkára, Grósz Károly volt. Az, aki a rendszerváltás idején fehérterrort vizionált. Miután az ünnepélyes díjkiosztáson komolyan méltatta a filmem értékeit, később a mellettem lévő piszoárnál állva odavetette: „Nahát, Mihályfy elvtárs, ezt azért nem kellett volna, az elvtársakat ennyire nevetségessé tenni!” Budapesten kaptam egy telefont, hogy X. elvtárs, a kerületi párttitkár hívat a filmmel kapcsolatban. Mondtam, nem ismerjük egymást, és nem mentem el. Nem voltam az elvtársuk, bár kétszer is kapacitáltak, lépjek be a pártba. Politikai éretlenségemre való hivatkozással bújtam ki a hurokból.
A Bagó-hegy boszorkánya című dokumentumfilmemet – amely egy kilencvenegy éves, szuverén életvitelű, kis földecskéjét még mindig egyedül művelő, függetlensége miatt irigyelt és boszorkánynak tartott parasztasszonyról szól – a Miskolci Filmfesztiválra be se válogatták, miközben a film ugyanabban az évben az Oberhauseni Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját és még négy másik díjat nyert. Az értékek igen viszonylagosak voltak, és ma – az elcsalt rendszerváltás, a liberálglobalizmus idején – különösen azzá lettek.
Jóhiszeműségünk miatt ritkán adódó történelmi esélyt mulasztottunk el 1989-ben. Magyarországon mára több lett a szegény és kilátástalan sorsú ember, mint bármikor is volt. Rongyos forradalom címmel készítettem egy tízrészes dokumentumfilm-sorozatot a rendszerváltás legszerencsétlenebb veszteseiről, a hajléktalanokról, ami máig sem volt látható a tévékben. Gyalázatos „valóságshow-kkal” kábítanak és keserű szégyenünkre ma irgalmatlan kapitalistákká vedlett egykori kommunisták verik belénk a „demokráciát”. Életem legnagyobb csalódása ez. A magyar nemzetet önálló védekezésre képtelen, tévékómában tartott vásárló-szavazó lakossággá degradálták, a nép tovább fogyatkozik, állami szuverenitását elvesztette, az államadósság nő, a nemzeti vagyon elolvadt, az elit bűnösen tétlen vagy kollaborál, már a szülőföldünk elvesztése van soron, hacsak nem jön egy újabb megváltó forradalom…
Boldog és megelégedett akkor lennék, ha két kisgyermekem egy igazságosabb, emberségesebb Magyarországon nőhetne fel.
