©"IDŐUTAZÁS A DIMENZIÓK KÖZÖTT " AZ ÁRULKODÓ JELEK * NINCSENEK VÉLETLENEK...

 

EZ AKÁR LEHETNE HOLLYWOOD "BEST MOTHER OSCAR AWARD"  SIKER TÖRTÉNETEM, DE AMI KIVÁLTOTTA, HOGY ELMONDJAM NEKED, AZ A MÚLT EMLÉKE FOTÓIMNAK KÖSZÖNHETŐEN...

... Én azt gondolom nincsenek véletlenek! ... (...igazából nem is tudom miért, de ez a mai reggel a visszaemlékezések reggele lett... nem terveztem, így alakult, egy fotóm a málnáról és máris kikerekedett a mai igaz történetem...

...Anyum azt mondta, mikor nem nagy kedvel ültettem el anno, hogy majd meglátod örülni fogsz még ennek egyszer... és tényleg így van ez minden évben azóta is örülünk a málnásnak, Viktor és Ivána áttelepítette egy másik helyre a kertben és szeretettel gondozzák, meghálálja rengeteg termést hoz minden évben, imádjuk! ... ma 2023. február 22-t írunk és a hálószobám ablakával szemben már több, mint egy hónapja az anyukám által ültetett hóvirágok pompáznak, amit saját kezével ültetett el, gyönyörködöm bennük... még a hideg, fagyos napok sem tudták elpusztítani pedig mostanában -6 fok is volt... Ebben az évben január 31-én, azon a napon mikor utóljára láttam ezen a földön Anyumat (2016. január 31.)... erről eszembe jutott egy idézet, de nem tudom kitől van, hogy amíg szívedben él, addig nincs elfelejtve az az ember, akit a legjobban szerettél..."SZÍV AZ IGAZI TEMETŐ" ... így én nekem nem is hiányzik, nem járok temetőbe... elég, ha a kezemet a szívemre teszem... persze nem zárja ki, hogy néha szívesen sétálok és nézelődöm a síremlékek között, főleg Ramatuelle, Saint-Tropez környékén... azt már írtam, hogy miért...

...szóval visszatérve január 31-én szedtem néhány szálat és hozzátettem a többi elszáradt virághoz, amiket minden évben meghagytam abban a pici üvegvázában, amit tőle kaptam és a hálószobám ablakába helyeztem a fényképe elé... ebben az évben gyertyát is gyújtottam megint 2020. március 15-e óta nem igazán volt ehhez kedvem, az okát biztosan sejted... most úgy érzem már nem fáj olyan mélyen a távozása és hiánya, az idő tényleg gyógyír, de azért egésznap sírdogáltam és kértem, adjon nekem egy jelet merre jár?... majd eltelt majdnem egy hónap, mikor tudatosodott bennem (2023.január 21.), hogy a jelet megkaptam, de valamiért nem akartam arra gondolni, hogy ez az... mikor megláttam a piros bányászlámpát és fenyőfatobozt hátsó bejárati ajtó lépcsőjén, csak furcsállottam, hogy miért pont azt tették oda a gyerekeim, amit Anyum vett Viktornak az egyik születésnapjára és a fenyőtoboz meg a kertben lévő fenyőfára emlékeztetett...szerette a sok madár miatt, akik ott üldögéltek az ágaikon, kedvencei voltak...)

... eredetileg itt sorokoztak a párkányon, a többi mellett ...

... meg arra is gondoltam, hogy a szél biztosan lefújhatta, de akkor összetörött volna az üvege... nekem persze ez fel sem tűnt, de Viktor mondta ma reggel (2023.február 22.), mikor rákérdeztem, hogy Ők rakták-e le, de válaszuk "NEM" volt... a fiam hitetlenkedő még, helyesebb erre az óvatos jelző, így ezért válaszában bennevolt, hogy biztosan egy hontalan járt a kertben vagy azok, akik jeleket raknak le, hogy otthon vannak-e a háziak és ha nem változik a helyzet akkor megnézik közelebbről a belsőrészt... persze én kételkedtem, mert már szinte egy hónap eltelt és én otthagytam mozdulatlanul mindent, de azért ma reggel visszatettem a helyükre, biztos, ami biztos... a szél is elfogadhatatlan nekem, mert nagyon precízen helyezkedtek el egymás mellett a tárgyak, tehát az kizárva... 2023.február 12-e reggelén feltűnt nekem, hogy a konyha ablakkal szemben a sövény tövében hever szokatlan módon egy nagy üres virágcserép, akkor érdekes mód rögtön Anyu jutott eszembe... ha lefújta valahonnan a szél az rendben van hihető, de miért pont ott landolt, ami nekem szembetűnő és nem tudta elkerülni a figyelmemet... nem olyan, mint a hátsó lépcsőre helyezett tárgyak, ez így utólag olyan érzés, mintha megráztak volna, hogy ébredj már fel, neked szól...

... rövidre fogtam Viktorékkal a beszélgetést a konyhában, nem akartam terhelni őket, hiszen két napja jöttek meg az amerikai útjukról, ahol három hétig voltak, Ivána dolgozott egy hetet Tampán, majd körbe utazták a környéket San Francisco, Hollywood, Los Angeles, New York...

... itt azért megemlíteném, mert igen nagy boldogság nekem, hogy tegnap megkaptam  "A legjobb Anya Kitűntésnek járó Oscar díjat a fiamtól" * "Best Mother Oscar Award" ... szeretem az első dolgokat megörökíteni, azok általában örök érvényüek, lent látható a digitaláis képem...megjegyezném, hogy Ivánától meg a legjobb anyósnak járó díjat gondolatban átvettem, mert együtt vették Hollywoodban ezt a parányi arany Oscar szobrocskát... gondolhatod, hogy nekem a legnagyobb kitüntetés az életemben, röpködtem a boldogságtól!... Maga a gondolat, hogy ez eszükbe jutott ilyen formában érezheted, hogy fantasztikus, nagyszerű emberkék... Büszke vagyok Rájuk!... most így utólag igazából ez akár lehetett volna egy másik történetem, de pont belepasszolt ide most, így itt lett a helye... 

"The Best Mother OscarAward" 
arrived directly from Hollywood by my son 
Photo © BIPH'ART Ilona Barna

... a lényeg az, hogy túl soknak tűnik nekem, hogy miért pont az...? miért pont ott van...? - elgondolkodva jöttem vissza a hálószobámba, elhaladtam az ablakom előtt, majd kinéztem ... a hóvirág mögött a kertben ott álldogált a "Miranda" cirmos cica, olyan mint az anyu kedvenc cicája volt annak idején... nyúltam az ablak felé és kinyitottam... a fejét felém fordította, állt mozdulatlanul csak nézett, hosszasan nézett, legalábbis nekem úgy tűnt akkor, pontosan Rám... majd lassan elfordította a fejét és tovább haladt, eltűnt zöld növények mögött, kiesett a látószögemből... az ablak kinyitása hangosabb volt a kelleténél, normálisan el kellett volna futnia félelmében... a fotón már nincs rajta, hiszen ez néhány másodperc alatt zajlott, de megerősítette a hitemet... azért, mert mi nem látjuk, azért még az létezik, az a bizonyos dimenzió, ahová nem láthatunk át, vagyis nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, de tudom, hogy veleszülettünk, csak valahogy úgy adódott, hogy visszafolytódott ez az adottságunk, de lehet rajta dolgozni, hogy visszanyerjük, ezt tapasztalatból tudom...  ha idáig eljutottál az olvasásban köszönöm!

... itt még biztosan nincs vége az igaz történeteimnek abban, ne is reménykedj... visszatérek ...

@ilonabarnabiphotonews

MIRANDA CICA ANYU KEDVENC CICÁJA VOLT, DE EZ A FOTÓ, CSAK ILLUSZTRÁCIÓ A MÚLTBÓL

©HA JÓL ÉLSZ AZ ÉVEK GYORSAN TELNEK... FÁTIMA UTÁN, NEW YORK, LAS-VEGAS, VELENCE, SAINT-TROPEZ...

 

p.s... 2006. tavasza Fátima varázsa, csodái beépültek a minden napjaimba észrevétlenül... még abban az évben megjártam Amerika sejtelmes, gazdagságát... igaz az a mondás, hogy ha jól élsz röpül az idő... ez így igaz, őszintén mondhatom, de kívülállónak éreztem magam nem szédített meg... voltam én már hasonló életformában... így utólag azt gondolom, hogy sokkal nagyobba vagy helyesebben másabba, de ott sem találtam a helyem... a pénz eltorzítja a lelket, mondta egyszer az én bölcs fiam 12 évesen és ez igaz, nem könnyű tiszta embernek maradni, még nehezebb visszatéríteni magunkat a helyes útra... Manhattan, NewYork olyan volt, mintha egy másik bolygón lettem volna, másodszorra is... először 1998-ban jártam ott... akkor is lelketlennek, idegennek tűnt... hatalmas terek, széles utcák, óriási épületek, rohanó emberekkel... sosem felejtem el, hogy haragudtam azért, hogy több km-t gyalogoltunk a hoteltól a World Trade Center, akkor már hűlt helyéig... szomorú látvány volt a nagy kráter, bekerítve, körülötte táblák az információkkal... 2001. szeptember 11-én, Budapesten a TV előtt ültem épp és közben telefonáltam rossz szokásom volt ez annak idején... mobil még nem volt... igaz, hogy az első táska formájú hordozható telefont büszkén cipeltük mindenhová magunkkal... a gyermekem apja vett abból néhányat annak idején, mert ugye fontos üzletember volt, talán 1991-92. évben történhetett mindez... a vonalas készülék a nappaliban meghatározta a helyem... csacsogtam Éva barátnőmmel és tekintetem a képernyőn, láttam ahogy egy repülő ketté szeli a toronyház egyik épületét, nagy füst terjengett a levegőben, az agyam még nem fogta fel, de egy pillanatra megakadt a beszédünk... Ő is nézte a műsort.. hirtelen megkérdezte, hogy:

- Te is láttad ezt? - először azt gondoltuk, hogy valami trükkös felvétel...  csend, nagy csend követte, a döbbenettől nem jutottunk szóhoz... ez persze nem tartott sokáig, néhány másodperc és folytattuk a dumcsit, mintha mi sem történt volna... a tragikus hírt az esti hírekben megerősítették, de még azután is képtelenségnek tűnt... ahogy ott álltam 2006-ban a bekerített kráter előtt nem igazán kedveltem ezeket a perceket, borzalom volt... körülöttem az emberek meg, mint egy csodát fotózták és hangosan csacsogtak, érzéketlennek tűnt! ...  sosem gondoltam előtte, hogy én ezt valaha közelről látni fogom az életemben, valójában a séta előtt nem esett erről szó, talán bele sem mentem volna azt gondolom, ha jól emlékszem ezt szóvá is tettem... elég hosszú időt voltunk ott ahhoz, hogy még elviselhetetlenebb lettem utána... megálltunk egy pillanatra  a NYSE a tőzsde épülete előtt, ez már érdekesebb volt számomra, szívesen bekukkantottam volna, de nem lehetett... volt időszak az életemben, mikor tőzsdéztem, de ez egy másik történet... a gyaloglástól rettenetesen fájt a derekam, meg is pihentünk a Hudson folyó rakpartján egy padon elterültem, a Washington híd előtt... arra emlékszem, hogy meghitt pillanat volt, maradtam volna a végtelenségig... nagy élmény volt a Mamma Mia a Brodway egyik színházában... a jegyvételnél a barátom, aki nem beszélt a magyaron kívül semmilyen nyelven, ennek ellenére mégis el tudta intézni, hogy a legjobb helyre kaptuk a jegyeket a társaságnak... jobbnál-jobb éttermek, hatalmas lakomák természetesen csoportosan az ottani barátokkal és akikkel utaztunk... különleges volt a provance hangulatban eltöltött szép nap, ahol a kertben, akarom mondani a hatalmas birtokon mindenféle zöld növényeket termeltek... a bútorokat a legdrágább francia üzletekben vásárolták jó ízléssel... emlékeztetett a Saint-Tropez otthunkra... kellemes napokat töltöttünk együtt, voltunk Las Vegasban megnéztük a Cirque du Soleil lenyűgöző műsorát, de a fő program minden nap, hogy degeszre ettük magunkat... úgy tűnt, hogy minden perc, program, mint a robotoknál beosztva, arról aztán eltérni nem lehetett, legalábbis elsőre úgy tűnt nekem... Manhattan egyik legjobb hoteljában laktunk... igaz, az sem volt egyszerű történet, mert ahol a foglalás megtörtént, valamitől nem találták, nem működött a rendszer, így átköltöztünk egy másik luxus hotelba, ... az akkori barátom, akinek köszönhettem ezt az utat azt mondta, hogy én azt megérdemlem... hiába javasoltam, hogy jó nekem a többiekkel, a New York-i barátok kölcsön adott lakásában, persze az is luxus volt az egyik újonnan épült toronyházban, gondolhatod... na, ebből nem engedett aztán még sok mindenből nem, így az út végére világossá vált előttem, hogy lehet még sem vagyok a legtökéletesebb helyen pedig hidd el elkényeztettek rendesen... a rengeteg gyaloglás teljesen kiborított, nem igazán értettem, hogy miért kell kilométereket róni ahhoz, hogy átvegyem New York energiáját, azóta már megtanultam és sokszor eszembe jut, hogy milyen igaza volt... haragudtam azért is, hogy vasárnapra tervezte a legnagyobb sétát, hogy még véletlenül se legyenek nyitva üzletek... akkor még nagyon vásárlós voltam, ha érted, hogy mire gondolok itt... a boldogságot abban találtam, megvettem mindent, ami megtetszett.. terv szerint haladtunk, hogy melyik nap lesz a nagy vásárlás... a fél áruházat bepréseltük a bőröndjeinkbe... az igazi nagy élmény az volt az út során, hogy a programokba becsempésztem, na nem volt egyszerű, majdnem ott rögtön válásra került a sor, de végülis elértem, hogy ellátogattunk a Guggenheim Múzeumba... Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij, Jackson Pollock képei elbűvölt mind a kettőnket a végén megjegyezte, hogy igazam volt tényleg kár lett volna kihagyni... engem meg feltöltött egy ismeretlen, új energiával, mintha ott kaptam volna útmutatást a következő éveimre... 2006. évtől kerültem a fényképezőgép másik oldalára hivatalosan... a kedves társaság amilyen gyorsan felbukkant az életemben, nyomtalanul el is tűnt még abban évben a születésnapomkor... kicsit sajnáltam, mert először éreztem úgy, hogy van egy "IGAZI BAZINAGY CSALÁDOM"... azóta sem tapasztaltam olyan nagy összetartozást... ez a mai napig is hiányzik, de az élet egyszerűbbnek tűnt anélkül, nekem mindenféleképpen... szerettem, ha én dönthettem és irányíthattam az életem... azért megjegyzem, hogy én sem voltam egy egyszerű eset az biztos abban az időben, ha őszinte akarok lenni... előző nap egy közös partin megünnepeltük, hogy visszatértünk szerencsésen Amerikából... ott még úgy tűnt, hogy nem bántam volna, ha "bekötik a fejem" ahogy felénk mondták gyerekkoromban, ha eljegyeztek valakit... a nagy terem közepén a társaságban ott álldogáltam a barátom jobbján és nekem szegezték, hogy egy eljegyzés szép kis történet lenne az út végére... na, ettől még a hideg verejték is kivert, megijedtem, de csak mosolyogtam, mint egy hülye gyerek... egy éjszaka sem kellett ahhoz, átértékeltem és megint útra keltem, útrakeltünk... hétszer biztosan, de egyszer összeszámolom pontosan, hogy hányszor volt ehhez hasonló életemben... útitársam változatlan maradt, majd ezt, sok-sok közös út követte, egy idő után összeszoktunk sok szép pillanatot éltünk át... Portugália  hátunk mögött, kipipálva irány Franciaország a Cote d'Azur Saint-Tropez régi lakhelyemre (1990-1992) került a választásunk... ...1984. az első alkalom, mikor megismertem ezt a csodálatos helyet, a Hotel Byblosban laktunk a város közepén a Place des Lices mellett... minden évben többször ellátogattunk oda a gyerekem apjával, később kialakítottuk otthonunkat, hamár annyira szerettük és megtehettük, de ez egy másik történet... másnap reggel becuccoltunk a kocsimba, hatalmas bőröndökkel, akkor még nem úgy gondolkoztam, mint az elmúlt néhány év során, ahogy kialakult lassan életemben, hogy pici utitáskámban, amit a wizzair elvisel ingyen a beszálláskor a Canon és Macbook mellé két váltás ruha pontosan elég... így történt, hogy néhány óra múlva Velence St Márk terén kávézgattunk, onnan küldtem egy sms-t, hogy nem vesztem el, de sürgősen el kellett utaznom... szerinted megbocsájtottak nekem? ... 

... Röviden, hogy mi a története a fenti fotómnak:... A HÓVIRÁG és a BIBLIA 2016. január 31. egy szomorú nap emlékére készült ma a kertünkben... minden évben elsőnek nyílik ki ez a tavasz hírnöke... Anyum, mikor elültette megjegyezte:

- Icikém, ennek majd örülni fogsz minden évben... - és így igaz, de belecsúszik egy fájdalmas búcsú, viszont a fenti történet erről jutott eszembe, ami már majdnem feledésbe merült... köszönöm ezerszer amit átadtál nekem és azt is, amit szerettél volna ...  (folyt.köv.)

#ilonabarnabiphotonews

©2021 KARÁCSONY MÁSNAPJÁN DECEMBER 25-ÉN KEZDŐDŐ KALANDOS, KICSIT MEGNYÚLT UTAZÁSAIM...

BUDAPEST - NICE - CANNES - SAINT-RAPHAEL - SAINT-TROPEZ

röpke egy éj alatt 2021 Karácsony másnapján

(a minap történt Facebook bejegyzésre válaszom, hogy nincs kedvem kimozdulni és egyre inkább nehezebb 60 felett... semmi extra, csak el kell indulni...)

 

...2021 KARÁCSONY másnapja december 25. a wizzair járata késésben volt, de aztán arra gondoltam, majdnem az eredeti indulás pillanatában, hogy mégiscsak elindulok a kényelmes Verecke lépcsői ágyamból... megpróbáltatások sorozata következett ezután, ha ezt tudtam volna, akkor azt gondolom nem mozdultam volna, de így utólag őszintén mondhatom, nem bánom... itt is beigazolódott, hogy a számok, azok csak számok, nem kell azzal foglalkozni különösebben, tudod itt a 66-ra gondolok... ha elérem a gépem hurrá!.., ha nem, meg tudom, hogy működik-e a oltási qrcode-m, mert hát azt sem tudtam egyszerűen lekavarni, egyik Pfizer oltást Franciaországban, a másodikat Magyarországon adattam be, ezzel összekavartam a megszokott rendszert... el kellett mennem oltás után a kormányablakhoz...ott a hivatalnok, aki gondolom közben ledoktorált ott a helyszínen ezt értelmezd átvitelesen, ahogy nézegette a francia qrcode-dal ellátott hivatalos oltási nyomtatványomat... majd hangosan, durván közölte:

- ... ilyen oltóanyagszám meg nincs is Magyarországon!... - de én halkan megjegyeztem, hogy ez Franciaországban történt és szeretném a magyar oltásommal egyesíteni hivatalosan, hogy megkapjam az utazási kártyámat...

- akkor fordítassa le először! - mordult rám... 

- erre én: angolul is odavan írva, így érvényes, nem kell fordítatnom és kedvesen, nyugodtam hozzátettem, hogy lekötelezne, ha továbbítaná a kérésemet... - mellettem lévő hölgy, aki szintén az ügyét intézte halványan mosolygott felém, tetszett neki a stílusom...

... erre felpattant végre az ülőhelyéről és rohangált az egyik ügyintéző kollegájától a másikig és érdeklődött, hogy mit tegyen... én meg közben fotózgattam az iPhone-ommal szokásomhoz híven az okmányokat, amiket kiterigettem magam előtt a pultra ( megjegyezném, hogy eddig még mindig bevált ez a trükköm még Fréjusban is, francia területen)...ezt meglátta, a nyájassága utána a bokámig ért derakamtól lefelé... egy hétre rá megkaptam a qrcode utazási kártyámat, ez a gyorsaság meg is lepett... ezután a kitérő után visszakanyarodnék az eredeti történetemhez szóval, már a buszon ültem koromnak köszönhetően ingyen, majd a metrón egyszer át kellett szállnom egy másikra még a föld alatt a Deák térig... a gyors reptéri busz, a metro kijáratától jobbra volt, ahogy az ellenőr kedvesen útbaigazított még lent, akinek fel kellett mutatnom a személyimet, hogy érvényesen utaztam... a buszmegállóban két ellenőr ácsorgott és beszélgettek, majd mikor meglátták, hogy közeledem a maszkot megigazították az arcukon, hogy érvényes legyen a viseletük... odaérve megkérdeztem, hogy jó helyen járok-e a repülőtérre mennék és ingyen utazhatom-e még ezen a járaton is...

erre az egyik válaszolt meglepő módon megint kedvesen: - 65 év után igen, de be kell ám tölteni...

erre én mosolyogva a maszkom alatt, mert ezt bóknak vettem: - ezzel nem lesz gond...

erre ő: biztos ez...?

erre én: - ezért most adtam magának egy piros pontot ... 

...Boldog Karácsonyt kívántunk egymásnak és én jó hangulatban folytattam az utam a reptérig és élveztem az ingyen utazom érzést... őszintén mondom ez nagyon tetszett... megérkeztem az indulás előtt félórával, még nyitva volt a beszállási lehetőségem, ha már igy alakult akkor kipróbálom müködik-e a qrcode-m a gépet már úgy sem érem el gondoltam ... hihetetlen, de az is rendben volt, kezdett a helyzet kihívás lenni számomra, annyira már ismersz... megpróbálom elérni a járatomat, volt még talán 20 percem... az ellenőrzésnél senki nem volt rajtam kívül, ha nem kellett volna levetni az övet, cipőt, kabátomat, sálamat, talán még több időm is maradt volna, de azzal egy kicsit elszöszögtem... vámos csajszi örült nekem végre volt dolga és megjegyezte:

- szuper a dzsekije még nem láttam kapucnival eddig...

erre én mosolyogva és kedvesen válaszoltam, de ott egy kicsit már izgultam, mert rápillantottam az órára: 

-köszi most vettem, örülök, hogy tetszik... Boldog Karácsonyt!... siettem tovább, az átvilágításon átestem sikeresen...

... hát nem volt rövid az út a beszállóhelyig az biztos, mióta kiépítették az újat azt gondolom legalább fél km-t kell gyalogolni és most itt nem túlzok... visszanéztem az iPhone sport programomban, aznap az éjszkával együtt 5km-t sikerült beletennem... na ez már döfi, jó kis edzés máris megérte kimozdulni az ágyamból! ...

...mikorra a beszállóhelyre értem lezárták az utat, de nem úsztam meg, mert nekem kinyitották újra ...a gépről kérdezték, hogy egy hölgy az, aki fel akar szállni? ...

erre én : ... hát igen egy hölgy... most kicsit hálás voltam, hogy a nevem a "retro modell és talán a mostani fotós koromból nem tűnik annyira ismeretlennek ...

... hárman dolgoztak a pultnál, az egyik átnyújtotta az új beszállókártyámat készségesen, kedvesen... nem tudom észrevetted-e, hogy megint milyen jelzőt használtam, lassan elkopik ez a szó, de nem találtam helyette jobbat... kinyílt az ajtó és máris robogtam a gép felé... steward és stewardess szívélyesen üdvözöltek...épp a kabinból akkor lépett ki az irányító, aki gondolom megadta nekem az engedélyt, hirtelen átsuhant a gondolatomban, hogy ismerős a mosolygós szeme, ugye a maszktól nem lehetett látni a teljes arcát...

- Nagyon köszönöm, Boldog Karácsonyt Kívánok! - boldogan, akkorra már ugy éreztem, hogy ez az út is a sorsomhoz tartozott... anyum cigány kártyáját utazásom előtt kivetettem, mint úgy általában néhány év óta, abban benne volt... izzadt arccal lehuppantam a felkinált elől lévő helyre, mert eredetileg hátrább volt, igy egyedül utaztam, ez megnyugtatóan hatott rám, de nem voltak sokan a gépen...

az irányító válasza közben elhangzott felém: - Nagyon szívesen és Boldog Karácsonyt! - egy mozdulattal kinyitotta az ajtót és elhagyta a fedélzetet... biztosra vettem abban a pillanatban, hogy ismerős...

.. egy paradicsom ital, ropival Viktor fiam kedvenc repülős italával... mikor együtt utaztunk, mindig ezt kérte és mondta:

BIG TOM  & ELEFANT & wizzair  & Café des Bains
&  
#ilonabarnabiphotonews
=
COOL FEELING!

- ez a legjobb ital repüléskor, felfrissít...

- Milyen igaz! - első korty megköhögtetett, olyan erős volt, erre ügyelj! Már a felszálláskor gyanús voltam az izzadt, kipirosodott arcommal a nem magyar stewardessnek... láttam rajta, de megúsztam lebeszélte a tesztelésemről a magyar steward, ezért nagy köszönet, mert ettől tartottam... most megsúgom, a riogatások ellenére sima az út, ellenőrzés nélküli... de azért légy óvatos!

... gyorsan elszállt az idő... néhány óra késéssel, ami technikai okok miatt történt megérkeztem Nizza repülőterére, ahol közölték, hogy csak holnap reggel van buszom Saint-Raphaelbe... 

- Bravo!... akkor most a "B" terv lépetettem érvénybe, mert sejtettem, hogy nem megy majd simán az utazásom folytatása és előtte érdeklődtem egy Saint-Tropez-ban élő barátomtól messengeren... Marc által javasolt útirány, villamossal, ami rögtön a kijárattól indul..., gondolhatod én eddig azt hittem, hogy az vonat, annyira ultra, szuper kinézete volt és még sosem utaztam ezelőtt rajta... a jegyváltásra nem volt időm... két megálló az Arénáig és onnan gyalog néhány perc a vasútállomás javítás, útlezárás stb, de megtaláltam... jegyet az automatából egy kedves francia fiú segítségével sikerült megvennem (sajnos ezt sem fotóztam le, de nem tartozott az egy gombot megnyomok és máris jegyet kapok automaták közé kb. annyi éves lehetett, mint én...) ... kezemben a jegy, fellélegeztem, eddig sima az ügy, de most merre lesz az irány, jobbra vagy balra a jelző monitorok mást mutattak uticélt, ezért érdeklődtem az ottani várakozóktól ... végre jött egy vasutas, aki kedvesen eligazított és türelmesen elmagyarázta, hogy le kell szállnom Cannes-ban, majd átkell szállnom egy kis keresés után a Saint-Raphael-i TGV-re... ott azért kaptam egy jelet, a váróterem ablakából kinézve, ami betöltötte az egész falat, szemben egy világító HOTEL neon kacsingatott rám... nem éltem vele, elhessegettem, ha már eddig eljutottam nem adom fel egy könnyen, folytattam az utam... nem vagyok egy rutinos vonaton utazó az biztos, próbáltam keresni az infot, de nem láttam sehol a kiírást... végül odamentem a büféshez, aki szintén kedvesen, türelmesen elmagyarázta, hogy merre kell mennem... nem tudom vetted-e, hogy mindenki előtt milyen jelzőt használok, akikkel találkoztam eddig a kalandos utazásom során... mutatott jobbra és kb. ott volt előttem... végre megláttam a monitort is, mutatta az indulást... vonat meg is érkezett pontosan... felszálltam, egy első osztályunak kinéző kabinban elhelyezkedtem, én voltam egyedül... remek, ahogy körbenéztem tisztaság, jó levegő, párnás ülőkék... a TGV röpke pillanat alatt megérkezett, még igazából el sem helyezkedtem kényelmesen... megjegyezném, hogy nagyon el kell vonatkoztatni a magyar járatoktól, aminek persze örültem gondolhatod... kezdtem rutinos lenni, olyan ajtóhoz siettem, ahol már állt valaki... jól tettem, mert magamtól tutira nem tudtam volna kinyitni, de azt is megtanultam remélem... csavargatta jobbra balra a kart, majd lökött az ajtón egyet... na, ez nekem tutira nem ment volna egyedül... leszálltam, fellélegeztem, akkor még nem tudtam mi vár rám... ott áldogáltam egyik lábamról a másikra, mázlim volt csomagom picike kézi táska, az előirtaknak megfelelően, most vajon merre kellene mennem a buszállomás felé... gondoltam az a legjobb, ha kimegyek a bejárat elé... ott egy fiu épp rá akart gyújtani a cigarettájára... mi bajom lehet, megkérdeztem tőle:

... Tudna segíteni, hogy merre találom a ZOU végállomást?... 

erre Ő: ... - menjen a váróba vissza és jobbra fel a lépcsőn, majd balra le és máris a ott van... és ne kételkedjen...

... látta ahogy néztem rá, halvány mosolygott a szája szegletében ... és tényleg ott volt... mikor odaérkeztem gyanús volt, hogy kongot az ürességtől... Karácsony miatt az esti járatokat törültük semmi elnézést kértünket nem találtam az információ mellett... igazuk van Karácsonykor maradj otthon, ne utazz!... holnap reggel most itt nem is írom ki, hogy hány órakor indul majd a következő, mert egészen más időpont volt az is, sőt még attól is 20 perccel később, mert valahogy a buszvezető tudta, hogy még érkeznek utasok és itt nagy türelemmel várakozott... az éjszakai kalandom után, ezt is elmesélem, de nem volt rövid azt lehet, hogy máskor, szóval hajnali 6h-kor egy forró capuccino és meleg vaniliás tekercs bearanyozta a reggelemet, amit az első nyitva levő kávézónál, ami egyben kenyeres is volt fogyasztottam el és, mint a mesében ott fedeztem fel azt a bejáratot, ami egy nyitva levő, pontosítom HOTEL 22, amit csak interneten keresztül lehet lefoglalni, mondta az üzletben dolgozó hölgy, de hangosan megjegyezte, hogy:

... Ez nem az enyém... - nekem persze mindegy volt, egy jó információ csupán, ami talán a legközelebbi kalandos utamkor hasznos lehet...

... korán volt még így megint tettem egy körsétát a környéken és fotózgattam, de még így is az indulásig rengeteg időm maradt... mikor odaértem a buszmegállóba épp megérkezett a 7601-es járat, ami Saint-Tropezba indult, a buszvezető szerint 9,04 perckor ... erre rákérdeztem kétszer, mert nem akartam hinni a fülemnek eredetileg 8,40 h utána 9,40 h a következő, legalábbis a helyi menetrendet feltüntető tábla szerint... na, ne gondold, hogy reggel 7,30h-kor azt mondta a buszvezető, hogy nyugodtan foglaljon helyet indulásig a buszon, ezt még véletlenül sem, 9,03 perckor nyitotta ki a busz ajtaját nagy kegyesen... ez volt az egyetlen "bunkó" finoman fogalmazva egész utam alatt, talán ebben az évben is... mert közben beérkezett a reptéri járat is és ott láttam, hogy a buszvezető nyitva hagyja az ajtó jóval indulás előtt... az is igaz, hogy az akár lehetne nemzetközi is ... végig aludtam Saint-Tropez-ig ... frissen ébredtem, mint aki mögött egy puha ágyas, végig aludt éjszaka volt... ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy rendben van az, hogy aludni kell sokat, de az meg rengeteg élményekkel teli időt elvesz az életemből... ezen még elgondolkozom egy kicsit, mert aludni azért nagyon szeretek és tudok is még... (folyt.köv.) ... (röviden, hogyan lett a Café des Bains Dj MIKE karaoké buli életmentő a BIPHOTONEWS-nak... )

Café des Bains Saint-Raphael & Dj MIKE karaoké 
&
BIPHOTONEWS

©SAINT TROPEZBAN KARANTÉNBEN * A KIS BICEBÓCA ...

 

Saint Tropez, France 2021. május 02 (vasárnap, anyáknapja)

p.s... a kis bicebóca galambocska két napja mindig beköszönt hozzám... ma is ott ült a teraszom korlátján... forgott jobbra, balra billegett a korláton... épp elültem a Macbook elé és nem ugrottam rögtön kinyitni neki az ajtót, bocsi... gondoltam van időm erre... majd kerestem egy kis kenyér morzsát a konyhában, de mikorra visszaértem már nem nem volt ott... talán azért, mert zárva volt az ajtó és gondolta én sem vagyok itt... tegnap előtt a nyitott teraszajtón közlekedett ki... be..., mintha itt lakott volna... mondtam már neked, hogy miért a neve Bicebóca, lehet, de mondom még egyszer, mert hiányoznak a lábújjai az egyik lábáról... most eszembe jutott az általános iskolás korombani kötelező olvasmány erről... (katt.ide!)

... délelőtt csöngött a messengerem, Marija javasolta, hogy álljak el a ház elől, mert jönnek a járőrök és megbüntetnek majd, tudod az élete párja ott dolgozik, ahol ez a hír elindul... na, el is álltam, de közben arra gondoltam, hogy kimegyek a tengerpartra futok egyet... hát jól tettem szinte senki sem volt, aki meg ott volt az meg meztelen élvezte a ragyogó napsütést ... velem együtt... Anyáknapja van ma, örültem, hogy Viktor és Ivána felhívtak és szeretettel eltöltöttek velem néhány percet ebből az alkalomból ...  örültem a Bicebóca látogatásának  ma ...kiváncsi leszek holnap eljön-e?... 

Bienvenue / Dobrodosli / Üdv / Welcome

#ilonabarnabiphotonews

... délután a Tropezina plage-n ahogy sétálok, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kerítés mögött ficánkolt ez a magyar vizsla, de ne gondold, hogy leesett rögtön az üzenet... néztem és rácsodálkoztam, hogy vajon mit keres itt egy magyar kutya és pont olyan fajta, mint az Anyum kedvenc kutyája volt... majd, amikor lefotóztam, visszanézett egy pillanatra, mintha elköszönt volna és eltűnt a bozótosban... ha Bicebóca galamb a teraszom párkányán nem lett volna elég, hogy felfigyeljek a jelekre... ez igen, csak megerősítette azt, amit minden évben megkapok ezen a napon... köszönöm! #foreverlove

©SAINT TROPEZ KARANTÉN IDEJÉN...ORGONA ILLATA MEGÁLLÍTOTT AZ UTON...

ORGONA ILLATA

VISSZAREPÍTETT GONDOLATBAN, A BUDAI KERTEMBE, ANYUM ÖLELÉSÉBE...

 

Saint Tropez, France 2021. április 15. 

p.s... ezen a tájon először találkoztam orgonával 1984-óta... téptem kemény 70-nel, Ramatuelle városát épp mögöttem hagytam... tudod miért jegyeztem meg ezt itt, mert tapasztalatból mondom Neked, hogy ajánlatos betartani ezen a környéken is a kötelező sebességet, ha nem figyelsz könnyen fizethetsz, ami elég súlyos összeg... a radart előre jelzik egy táblával, ezt komolyan kell venni... szóval csak azt akartam mondani, hogy még nem láttam egy év alatt itt karambolt és képzeld, ha indexelek beengednek udvarisan nem kell órákig várni, hogy hátha valaki megsajnál, mint Magyarországon... egyszóval stílusuk van, nemcsak a vezetéshez ... betartják a szabályokat... biztosan van itt is kivétel, de én még nem találkoztam azzal... szóval, ahogy igyekeztem a szokásos bevásárló központom irányába először azt hittem rosszul látok, de nem ... tényleg orgona... fék, mögöttem senki, ez mázli volt, néha meggondolatlan vagyok és máris kiugrottam a kocsimból, hogy letépjek egy szálat... ezt muszáj volt, nem lehetett kihagynom tudod..., az illata, Anyumra emlékeztet... próbáltam felérni, de elég magasan volt, így csalódottan mentem vissza a kocsim felé, amit otthagytam az útszélén... ez egy igen forgalmas út még karantén idején is, nem árt az óvatosság... kicsi ösvény vezetett fel a dombra, na gondoltam megnézem mivan ott fent... nem volt kitéve tábla, ami a magántulajdont jelezte volna, így bátran elindultam felfelé... lepusztult faépületek, csónakházak, eléggé félelmetesnek tűnt a hely, mintha lakatlan lett volna, de tudtam, hogy nem... élet nyomait lehetett látni... az egyik ház előtt egyetlen egy bokor orgona engem várt...felragyogott a fejem és letéptem egyet... boldogan indultam vissza a kocsim felé... kicsit sietősre vettem a léptem, mert észrevettem, hogy egy tekintet követett az egyik ház ablaka mögül, de nem szólt rám...

Orgonavirágom a kedvenc fadelfinem és fateknőcöm ölelésében, őket a tengerparton találtam 

   

©COGOLIN UTCÁIN SÉTA 2021. JANUÁRJÁBAN...FALFESTÉSZET REMEKEI MEGIDÉZTÉK ANYUM SZELLEMÉT...

 

p.s... tegnap sétáltam Cogolin utcáin, kicsit csípett a szél, ennek ellenére ragyogóan sütött nap... néhány km-re van Saint Tropeztól, kedvenceim egyike... az a különös, hogy eddig valahogy a városnak ezt a részét még sosem láttam... a falra festett életképek nagyon látványosak és melegséget tükröztek... ime az egyik... galamb ablakpárkányon... kedves jelentet... 2016. január 31-e jutott eszembe, mikor megláttam... Anyum kedvencei a kutyák, macskák után a madarak voltak... apám meg galambász, de még a Bátyám is gyerekkorában... hát erre jó, ha nem ülünk otthon a kandalló mellett télvíz idején... 

 #ilonabarnabiphotonews 

EGY FALAT PROVENCE

 KARANTÉN IDEJÉN 

(Directly from Saint Tropez)

(részlet az ekönyvemből!)

©A MI FENYŐFÁNK TÖRTÉNETE A VERECKE UDVARÁBÓL...

 

p.s. szerettem ezt a fenyőfát a Verecke udvarban a házunk előtt, a hálószobám ablakából pontosan ráláttam... ez az egy fa maradt meg eredetileg azokból, amik a telken voltak, mikor megvásároltuk...mindig televolt madárral, jelezték a híreket előre... furcsamód Anyum értelmezte azokat, jó barátságban volt velük...aztán az egyik tavasszal nem hozott többet új hajtást, elpusztult... majd hosszú ideig nézegettük, hogy mi legyen vele... nagyon magas volt, nem volt egyszerű kivágni... jó sok idő telt el lehet, hogy évek... nem emlékszem már erre pontosan és akkor Fréjusból megjött a segítség... kicsi város a Cote d'Azur közepén, itt van nem messze Saint Tropeztól... egy nagyon tehetséges magyar szobrász barátom meglátogatott Bennünket és kivágta... elbibelődött hosszan vele, nem volt egyszerű és ahogy láttam nehéz is volt, de kitartóan, csak fűrészelte, darabolta addig, míg egy nagy halom lett belőle a földön... mikor felmászott a tetejére aggódtam, hogy le ne essen, ingadozott rendesen jobbra-balra, de kötéllel, mint a hegymászók kibiztosította magát... ügyes volt nagyon... annyit azért elmesélnék Róla, hogy szobrai a Szépművészeti Múzeum falai között dicsőséget nyújtana a jövő nemzedékének nemcsak magyar honban... Gácsi Barna meghódította a Cote d'Azurt, Párizst alkotásaival, de a jelenlegi világjárvány óvatosságra intette és visszaköltözött kedves feléségével Magyarországra... ennyi kitérő után visszatérek az én fenyőfámhoz... ott sopánkodtam a farakás mellett, ha tudtam volna előre, hogy ez ilyen nehéz nem engedtem volna meg... szorgalmasan, fáradhatatlanul feldarabolta, behordta a kis garázsba... szépen felrakta egymásra a husángokat... alapos munkát végzett... azon a télen meleg volt még a fűtetlen garázsunk is... a fa bent tartotta vagy az is lehet, hogy kisugározta a nyári napsütést... fenyő illata sokáig terjengett a szűk térben... azon a télen imádtam ezt a garázst is... öröm volt nézni a kertben is mikor még pompázott eredeti szépségében egészségesen, majd később a kandalló előtt űlve gyönyörködtünk a fényében, átölelt meleg szeretettel Bennünket... még 2020. Karácsonyán is, ahogy Viktor fiam mesélte nekem sugárzó arccal a messenger kameráján keresztül átjött a mi fenyőfánk üzenete... a szívünkbe örökre beköltözött, fotóim, festményeim őrzik az emlékét! (a linkekre feltétlen egy kattintást!) #ilonabarnabiphotonews 

©35. NAP ...CHATEAU DE LA MOUTTE SAINT TROPEZ TÖRTÉNETE MEGIDÉZTE A BUDAPESTI BARÁTOKAT A VERECKÉN...

CHATEAU DE LA MOUTTE 

története meglepő emléket idézett meg Liszt Ferenc zenéjét hallgatva...

2020. március 18-án szombat reggelén 

...lesz mit bepótolnom, ha véget ér majd a #maradjotthon... sokszor elmentem már a kastély előtt, akartam  már a rendezvényeire is menni,  igen csábítóak voltak, de ugy alakult, hogy elmaradt...

p.s. 2011. április 16. BUDA-HU Verecke Lépcső házam nappalijában vagyunk ezen a képen… talán az utólsó ilyen jellegű találkozás a barátokkal és azok barátaival… Dézsy Zolinak a filmjét ünnepeltük, de Ő nem volt jelen, ebből valahogy kimaradt… utána persze visszahallottam olyan megjegyzést, hogy nem volt igazán fergeteges… hát bocs, én jól éreztem magam, amint a képen is lehet erősen érzékelni és ennek a fotónak örülök utólag is, hogy kering a Facebook oldalán… nem tudom ki követte el, de köszi, ha visszautazom Budapestre, megkeresem az én fotóimat is, ahogy ismerem magam lesz bőven… arra pontosan emlékszem, hogy ezidőtájt volt a párizsi színész őrületem, amit persze majdnem fejben játszottam le megint, erről is lesz még mit mondanom, de máskor... tudod azért, 2020. április 16-án biztosan nem lenne közöttünk olyan, aki másképp érezné… azt gondolom, hogy mindenki örülne, ha mégegyszer együtt lehetnénk… erről eszembe jutott 2018. Szilveszter utáni első nap, amikor mi hárman Zs - Gy és én együtt az Erkel Színházban az Újévi koncerten próbáltunk együtt jól szórakozni (baloldalt a fotón vagyunk láthatóak egymás mellett, régi barátság ez kisebb nagyobb legördülő kövekkel, de mindig átvészeltük, pontosabban majdnem mindig)… akkor a gondolatom az volt, hogy ne veszítsük el a fonalat teljesen, ami összekötött hosszú évekig Bennünket, akartam évenként egy ilyen alkalmat, de aztán ebből nem lett semmi… a klasszikus koncert alatt azért rájöttem, hogy elég, ha én az emlékeim között maradok, nem erőltetem másra, amit én szeretek… nem igazán arattam sikert ezzel az ajándékkal… ez nem lett kimondva akkor így, de ez volt az érzésem az elejtett halk szavakból, helycserékből… hát bocs, így utólag is… én persze eltűntem az előadás varázsában és élveztem minden pillanatát nem számított, hol ülök, a hangsúly azon volt, hogy középen legyek, ahol a hangok találkoznak és a legszebben csendülnek fel … nagyszerű előadás volt, köszönöm utólag is… viszont azóta elment a kedvem hasonló meglepetésektől így együtt… ennek szívtam meg a levét később, mikor egy kiállitásra, csak finoman messengeren keresztüli üzenetben jeleztem, hogy én ott leszek, ha van kedved gyere, gyertek… a reagálására Gy-nek besokalltam és "kiömlött nálam a bili", ahogy gyerekkoromban a Nagyi mondta... azóta nem volt személyes találkozás sem, valahogy nehezebb viselem ezeket a félreértéseket, indulatokat mióta Anyum elment… jobb a békesség, az élet meg nagyrendező láthatod #maradjotthon világát éljük most 2020. március 15-e óta… erről viszont eszembe jutott, hogy milyen nagy élményben volt részem, ahová már nem mertem hívni senkit vagy pontosabban, csak óvatosan … 2019. december 21. Karácsony előtt... erre a gyönyörű koncertre az utólsó pillanatban úgy gondoltam, hogy mégis ott a helyem, beleringatom magam a szeretet ünnepébe ezzel...  a Belvárosi Templom falai között hatalmas közönség áhítattal hallgatta a felcsendülő gyönyörű dallamokat... erről majd írok még többet, addig is itt hallgass bele a BIPHOTONEWS youtube csatornáján megtalálható vagy erre a linkre kattintva vagy kimásolva : https://youtu.be/pxNVfW8kBc4

EMIILE OLLIVIER ET LE CHÂTEAU DE LA MOUTTE

Ministre puis chef du gouvernement sous Napoléon III, Emile Ollivier est charmé par Saint-Tropez, petit village de pêcheurs. En 1860, il y achète le château de la Moutte. Les beautés du parc de 40 ha et de la bibliothèque en font aujourd'hui un lieu rare de la presqu’île.

Lorsque Emile Ollivier achète le château, en 1860, il est député de la Seine, l'un des cinq élus républicains contraints de prêter serment à l'Empire pour avoir le droit de siéger au Palais-Bourbon. A l'Assemblée, il est le rapporteur de la première loi octroyant le droit de grève, le 25 mai 1864.

En janvier 1870, Napoléon III, dont il est proche, charge Emile Ollivier de constituer le gouvernement. A sa tête, il engage une révision constitutionnelle qui aboutit à la création de notre système parlementaire... Plébiscité pour cette réussite, Ollivier est pourtant renversé le 9 août de la même année, jugé responsable des hostilités déclenchées contre la Prusse un mois plus tôt. Son impopularité le contraint même à s'exiler en Italie, un pays cher à son coeur: c'est à Florence qu'il a épousé Blandine Liszt, la fille de Franz Liszt, en 1857.

Charmé par Saint-Tropez, un petit village de pêcheurs qui s'étend sur la côte des Maures, le couple décide d'y acquérir une propriété agricole. "Nous ne dominons pas la mer mais nous l'apercevons de toutes parts, écrit Emile Ollivier dans son Journal. La maison elle-même est d'un aspect imposant. Et  quand, entre autres, nous aurons converti en chambre habitable l'écurie, la remise et le grenier, et ajouté deux ailes à la construction, nous posséderons une campagne charmante. En résumé, je considère cette acquisition comme heureuse. Il me semble qu'il sera possible d'y créer cet asile solitaire et calme qui est dans mes rêves."

Le bonheur attendu n'est pas au rendez-vous. Blandine Liszt meurt en couches en 1862, deux ans après l'acquisition du domaine. Malgré les dessins du château qu'elle a envoyés à son père, malgré toutes les lettres où elle lui décrit les allées du parc propices à la rêverie et à l'inspiration, malgré tous les courriers où elle le prie de la visiter, malgré la bibliothèque qu'elle a fait construire pour attirer Franz Liszt à la Moutte, le musicien n'y mettra pas un pied du vivant de sa fille. Il passera, quelques heures après sa mort, se recueillir devant sa tombe dans le cimetière de Saint-Tropez.

#mindenokici

Port de Saint Tropez, France

#jerestechezmoi, #stayathome, #maradjotthon

Vigyázz magadra, mert akkor mindenkire vigyázol!

© 28. NAP SYLVESTER STALLONE ... Oscar ( Teljes film magyar )

p.s. ... '90-es évek elején a HYATT Hotel (napjainkra SOFITEL HOTEL-ra nőtte ki magát!) sarkán Andrew Vajna magyar-amerikai producernek köszönhetően megnyílt a nem is tudom, hogy hívták pontosan... na, utána néztem itt a neten a pénznyelő 'LAS VEGAS CASINO'... ennek a hatalmas hotelnak az aulája és több szintje, megtelt emberekkel, mindenki jelen volt, aki számított abban az időben... fergeteges party sztárokkal, híres emberekkel, finom ételekkel, italokkal, akkor is ritka, különleges alkalom volt ez... talán nem is volt ehhez hasonló azóta sem... hivatalosak voltunk a egy baráti társasággal, nem akarok erről beszélni, mert az ember mindig a bajban tudja meg, hogy ki az igazi barát... Sylvester Stallone volt a díszvendég... hát tudod, mikor megszólalt azon a mély, izgalmas hangján, ahogy üdvözölte a magyar közönséget... azt gondolom, nemcsak én lettem libabőrös... látom magunkat tisztán itt a reggeli Port de Saint Tropez fényében... előttem a kép... rövidre vágott hajam, tudod a 'SASSON' őrület elkíséri az embert majdnem egy életen át... talpig sminkben,  illatom követte a klasszikus divat őrületét a párom ízlésének köszönhetően... milyen igaza volt, azóta meghagytam ezt a kifinomult, visszafogott divatot, nemcsak a ruháimban...  előlgombos, piros "VALENTINO" ruhám, amit mai is őrzök a budai házamban, nagy becsben van... és most itt megint bevillant, hát az pontosan olyan volt, mint az Anyum teracotta ruhája, csak az anyaga más ... úgy látszik ez egy életen át kíséri majd az életutamat... szóval... én csak ott, álltam pezsgős pohárral a kezemben, mellettem a gyerekem apja fekete, elegáns, Francesco Smalto öltönyében... tudod mit szerettem benne a legjobban, hogy mindig nagyon elegáns volt és igényes nemcsak magával szemben ... ez volt az egyik főerénye... szóval ott álltunk a rulettasztal előtt és szemben Stallone fogta a zsetonjait és ráhelyezte a "0"-ra... most itt azért gondolhatod, hogy a "0" volt akkor a nyerőszám... engem persze ez nem igazán érdekelt ilyen mélységében, maradtam a felszínen és, csak néztem, néztem hosszan, még pislogni is elfelejtettem... igyekeztem mindent a szememmel örökre "lefotózni" az elmémbe vésni... persze ez ott nem volt tudatos részemről... kívülről, csak az látszódhatott, hogy egy 173 cm magas, karcsú, rövidhajú szőke, pohár pezsgővel a kezében, lefagyott a játékteremnek kialakított hotel első emeletén... nem hagytam magam zavartatni, arra pontosan emlékszem... hiába próbáltak velem a körülöttem lévők kontaktot teremteni... ez az hiszem így van a mai napig... ha igazán megérint valami, valaki nem érdekel más, nem hagyom széttörni a pillanatot... talán ezért is fotózok másképpen, mint a többi profi fotós... kitérő után visszatérnék, mert a pillanat élvezete a legfontosabb a világon, ezért ki nem hagynám... és csak élveztem, élveztem a pillanatot, amit kaptam  akkor ott az élettől és így az enyém maradt végérvényesen...
... voltak hasonlóak még, amikor kézzel foghatóan ott volt előttem a kedvenc színészem, íróm, festőművészem, szobrászom... a sor itt végtelen, akikre felnézek és elismerem nagyságukat, mert így általuk én is többnek éreztem magam... kaptam milliónyi impulzust, hogy azzá válhassak, aki vagyok! ...
- Úgy látszik fejlődtél, az evolució nálad is mükdödött... vannak még csodák! - mondta nem is olyan régen egy volt manöken társam... itt direkt nem linkeltem be, mert nem szeretném a bonyodalmakat...

... a fenti gondolatsorok előhívták 2006. őszét, amikor Los Angelesben kávézgattunk egy ott élő baráti, de magyar származású társasággal az egyik legelőkelőbb hotel haljában ... Sean Penn ült majdnem szembe velem...ne gondold, hogy velünk, a társaságom más érdekeltségű volt, de gazdag az biztos... egyik emlék után, mint a gejzír törnek elő a többiek is... itt sürgetnek, hogy ők is szeretnék, ha kiírnám magamból... ez pontosan érzésben olyan, mint a vargánya  Mátraházán az egyik esős utáni nyár előtti napos reggelen talán 2014-et írtunk, mikor Anyummal gombászni mentünk... azelőtt sosem találtunk, de aznap fent a hegyen körülnéztünk és a barna színű kalapok sűrűn belepték a mezőt körülöttünk... először nem is akartuk elhinni, hogy mit látunk...  erről majd máskor... vissza a "BAKANCS LISTA"-mhoz ... 2018. nyarán Port de Saint Tropezban úgy általában minden reggel, lementem croissant, baguettet vásárolni a "Aux Deux Fréres Saint Tropez Boulangeries-pâtisseries (artisans)"  éppen kiléptem az ajtaján és ott állt előttem Rod Stewart, szemkontakt, lehetett érezni a meglepetést, mindkettőnknél... rövid másodperc eltelt, míg tudod az agyig eljut az információ... hát pont ezalatt az idő alatt illant el Ő is előlem... akkor már bennem volt a "fotósok farkas ösztöne" és siettem utána, a mobilommal sikerült is néhány felvételt elcsípnem... igazából nem voltam biztos magamban, hogy jól látom-e, amit látok... ezért odamentem ahhoz a személyhez, aki a távolból védte a híres családot, mert ott voltak a kihalt utcán... hajnali 7-8h óra között rajtam és rajtuk kívül senki sem volt... most így visszagondolva érzésben pont olyan, mint 2020. március 15-óta, kihalt a város... az őr ehesegetett udvariasan, ami számomra a bizonyosságot adta akkor ott... még kattintottam néhányat itt láthatod... de utána úgy éreztem tapintatlan vagyok és mentem a dolgomra, hazafelé... ahogy kiértem az utca végére láttam, hogy a lesi fotós társam hatalmas objectívvel felszerelt profi gépével ott áll lesben... mosolyogtam, hogy a pillanat bocsi, de már az enyém volt először...
... 2014-2019 Festival de Cannes eseménye... ez vajon 2020-ban most, ide csak egy ? írnék... nem szeretnék belegondolni... 2019-ben, mikor megláttam Alain Delon-t úgy dobogott a szívem, hogy majdnem minden felvétel homályos lett a gép mozgásától...  Woody Allen  és itt sorolhatnék még...  egy ilyen találkozással el tudtam lenni évekig gondolatban, annyira mélyen érintett, imádtam... kiváltságosnak kell lenni ahhoz, hogy ezeket átélhesd... ebben biztos vagyok...

... elringatott a visszaemlékezés közben hallgatott zene, film... mélyen végigaludtam az éjszakát... nem emlékszem vissza az álmomra... csendes reggel vesz körül, így van ez már 28 napja persze én nem bánom, helyesebben nem bánnám, ha ennek az oka más lenne... leszámítva, hogy a torkom érzékenyebb a szokásosnál, de ez már nem zavaró, kezd természetessé válni... így van ez egy ideje sűrűbben kell az orromat is megtörölnöm reggelente és nagyokat tüsszögök... ágyam mellett papírzsebkendők tornyosulnak, nincs meggondolatlan levegőbe beletüsszentés gondolhatod... ezzel a furcsa másságommal, nem vagyok egyedül mostanság, ahogy beszéltem másokkal is, na nem személyesen, hanem mobilon vagy messengeren keresztül... mondom ezekett a tüneteimet, aztán hallom, hogy bizony  ők is így vannak ezzel, ez az új hozzánk tapadt csökevény, idővel ezzel is megküzdünk és elraktározzuk, csendre intjük... az emberi testet "ISTENÜNK" annak idején úgy teremtette, hogy belerakott mindent, még az "ÖNGYÓGYÍTÁST' is...

...mi itt naponta kitöltött irásos vagy mobilunkba letöltött kijárási engedéllyel kimehetünk a levegőre ...hét "kocka" lehetőséget kaptunk, választhatunk ezek közül ... én általában "sportolok"...most ez van séta helyett... ha engedélyed nincs maradsz a négy fal között, de úgy általában mindenkinek van,  naponta egyre többen veszik igénybe... eleinte, csak én voltam a kikötőben, senki nem mert kimozdulni otthona védelméből... ez a vírus intelligens zárt ajtón kívül maradt... nekem meg itt kezdett a fantáziám beindulni, hogy valami "nem kerek" itt ebben a törnésben... majd kiderül ez előbb vagy utóbb én pont úgy gondolok erre is, mint általában, de most nem írom itt ezt ki, mert ez is elveszítette fontosságát... visszatérve a kijárási engedélyre, azt bizony saját magad töltöd ki és aláírásoddal igazolod, hogy rendben vagy, mehetsz "sportolni" az utcára... ha ez nincs nálad kemény pénzbírságot fizetsz, ha elkapnak... tegnap épp a teraszom előtt akcióztak a motoros rendőrök, vicces volt, ahogy leállították a piros robogóval közlekedőt... a hivatalos személy elé akart vágni a nagy motorjával, de közben kicsúszott a hátsó kereke és elterült a földön... felvettem filmre, egyszer majd levetítem... annak most nincs itt még az ideje... 

... gondolhatod, ha ismered a képességeim, hogy először nem értettem, hogy mi ennek az írásos saját magad kitöltöd papírnak az értelme, de aztán elmagyarázták nekem, hogy fontos, azért, hogy tudják az eredeted, hol laksz... majd lefotózom felrakom, de lehet, hogy azt csak majd a könyvben, itt nem akarok bonyodalmat kelteni ezzel... és meg akart győzni még azzal az okoskodással, ha netalán tán pozitív lenne a teszted könnyebben felderíthető a "darázsfészek"... persze ennek sem találtam meg a logikai értelmét, eddig nem láttam, csak egy ilyen autót, aki gondolom megvizsgálja az utcán a járókelőt, azt is tegnap... várakozott sokáig a teraszom alatt, senki nem volt az utcán, simán mondhatom, hogy kihalt volt, mint egy lakatlan sziget... persze itt mindenki tudja, hogy tudósítok már évek óta a helyszínről... hát ezt is felvettem, lefotóztam... épp ebben a pillanatban megvilágosodtam, hallod ez hasonlít a parkolási díjra, amit bevezettek a kocsiknál... na ezt már felfogtam végre... ezen most felröhögtem... 

... Chernobyl 1986... éppen Bécs városában voltunk a gyerekem apjával, aki úgy gondolta sétálás közben és váratlanul megfogta a kezem a Kärntner Str. Cartier üzlete előtt és betuszkolt az ajtón... ezt szószerint kell értened... Viktor fiam a hasamban hat hónaposan akkora volt, mint aki rögtön meg akar születni... majd kiválasztotta a pultból a három karika egyben "barátság" szimbóluma gyűrűt és felhúzta, feltuszkolta inkább a víztől dagadt tudod melyik újjamra... hát a menyasszonyosra... láttam az eladókon, hogy nem mernek ezen röhögni, de nagyon ott volt a torkukban... 

... ezután végigizgultam még azt a maradék három hónapot, hogy egy egészséges gyermeket hozzak a világra, erre a világra, amit most egy meggondolatlan elme, elmék elködösítettek újból... aztán lehet, hogy ez lett a mázlink, hogy akkor már megkaptuk a vakcinát is egyúttal a jövőre nézve... 

... erről majd még írok, de közben a Bee Gees számát hallgattam és visszarepített 1978. nyarába... tudod, akkor volt a Night Fever őrület... 

... a mobilom jelzi, hogy üzenetet... üzeneteket kaptam... nézegetem a kedves, szeretettől zubogó szavakat, rajzokat, filmeket... nagyon jó, hogy vagytok Nekem... Boldog Húsvétot kívánok 2020-ban is!

(folyt.köv.)

Vigyázzatok magatokra, mert akkor másokra is vigyáztok!

#mindenokici

Port de Saint Tropez, France

2020. április 12. (HÚSVÉT VASÁRNAPJA!)

(a linkekre feltétlen egy kattintást!)

Vigyázzatok magatokra, mert akkor másokra is vigyáztok!

#mindenokici

Port de Saint Tropez, France

2020. április 12. (HÚSVÉT VASÁRNAPJA!)

(a linkekre feltétlen egy kattintást!)