©HA JÓL ÉLSZ AZ ÉVEK GYORSAN TELNEK... FÁTIMA UTÁN, NEW YORK, LAS-VEGAS, VELENCE, SAINT-TROPEZ...

 

p.s... 2006. tavasza Fátima varázsa, csodái beépültek a minden napjaimba észrevétlenül... még abban az évben megjártam Amerika sejtelmes, gazdagságát... igaz az a mondás, hogy ha jól élsz röpül az idő... ez így igaz, őszintén mondhatom, de kívülállónak éreztem magam nem szédített meg... voltam én már hasonló életformában... így utólag azt gondolom, hogy sokkal nagyobba vagy helyesebben másabba, de ott sem találtam a helyem... a pénz eltorzítja a lelket, mondta egyszer az én bölcs fiam 12 évesen és ez igaz, nem könnyű tiszta embernek maradni, még nehezebb visszatéríteni magunkat a helyes útra... Manhattan, NewYork olyan volt, mintha egy másik bolygón lettem volna, másodszorra is... először 1998-ban jártam ott... akkor is lelketlennek, idegennek tűnt... hatalmas terek, széles utcák, óriási épületek, rohanó emberekkel... sosem felejtem el, hogy haragudtam azért, hogy több km-t gyalogoltunk a hoteltól a World Trade Center, akkor már hűlt helyéig... szomorú látvány volt a nagy kráter, bekerítve, körülötte táblák az információkkal... 2001. szeptember 11-én, Budapesten a TV előtt ültem épp és közben telefonáltam rossz szokásom volt ez annak idején... mobil még nem volt... igaz, hogy az első táska formájú hordozható telefont büszkén cipeltük mindenhová magunkkal... a gyermekem apja vett abból néhányat annak idején, mert ugye fontos üzletember volt, talán 1991-92. évben történhetett mindez... a vonalas készülék a nappaliban meghatározta a helyem... csacsogtam Éva barátnőmmel és tekintetem a képernyőn, láttam ahogy egy repülő ketté szeli a toronyház egyik épületét, nagy füst terjengett a levegőben, az agyam még nem fogta fel, de egy pillanatra megakadt a beszédünk... Ő is nézte a műsort.. hirtelen megkérdezte, hogy:

- Te is láttad ezt? - először azt gondoltuk, hogy valami trükkös felvétel...  csend, nagy csend követte, a döbbenettől nem jutottunk szóhoz... ez persze nem tartott sokáig, néhány másodperc és folytattuk a dumcsit, mintha mi sem történt volna... a tragikus hírt az esti hírekben megerősítették, de még azután is képtelenségnek tűnt... ahogy ott álltam 2006-ban a bekerített kráter előtt nem igazán kedveltem ezeket a perceket, borzalom volt... körülöttem az emberek meg, mint egy csodát fotózták és hangosan csacsogtak, érzéketlennek tűnt! ...  sosem gondoltam előtte, hogy én ezt valaha közelről látni fogom az életemben, valójában a séta előtt nem esett erről szó, talán bele sem mentem volna azt gondolom, ha jól emlékszem ezt szóvá is tettem... elég hosszú időt voltunk ott ahhoz, hogy még elviselhetetlenebb lettem utána... megálltunk egy pillanatra  a NYSE a tőzsde épülete előtt, ez már érdekesebb volt számomra, szívesen bekukkantottam volna, de nem lehetett... volt időszak az életemben, mikor tőzsdéztem, de ez egy másik történet... a gyaloglástól rettenetesen fájt a derekam, meg is pihentünk a Hudson folyó rakpartján egy padon elterültem, a Washington híd előtt... arra emlékszem, hogy meghitt pillanat volt, maradtam volna a végtelenségig... nagy élmény volt a Mamma Mia a Brodway egyik színházában... a jegyvételnél a barátom, aki nem beszélt a magyaron kívül semmilyen nyelven, ennek ellenére mégis el tudta intézni, hogy a legjobb helyre kaptuk a jegyeket a társaságnak... jobbnál-jobb éttermek, hatalmas lakomák természetesen csoportosan az ottani barátokkal és akikkel utaztunk... különleges volt a provance hangulatban eltöltött szép nap, ahol a kertben, akarom mondani a hatalmas birtokon mindenféle zöld növényeket termeltek... a bútorokat a legdrágább francia üzletekben vásárolták jó ízléssel... emlékeztetett a Saint-Tropez otthunkra... kellemes napokat töltöttünk együtt, voltunk Las Vegasban megnéztük a Cirque du Soleil lenyűgöző műsorát, de a fő program minden nap, hogy degeszre ettük magunkat... úgy tűnt, hogy minden perc, program, mint a robotoknál beosztva, arról aztán eltérni nem lehetett, legalábbis elsőre úgy tűnt nekem... Manhattan egyik legjobb hoteljában laktunk... igaz, az sem volt egyszerű történet, mert ahol a foglalás megtörtént, valamitől nem találták, nem működött a rendszer, így átköltöztünk egy másik luxus hotelba, ... az akkori barátom, akinek köszönhettem ezt az utat azt mondta, hogy én azt megérdemlem... hiába javasoltam, hogy jó nekem a többiekkel, a New York-i barátok kölcsön adott lakásában, persze az is luxus volt az egyik újonnan épült toronyházban, gondolhatod... na, ebből nem engedett aztán még sok mindenből nem, így az út végére világossá vált előttem, hogy lehet még sem vagyok a legtökéletesebb helyen pedig hidd el elkényeztettek rendesen... a rengeteg gyaloglás teljesen kiborított, nem igazán értettem, hogy miért kell kilométereket róni ahhoz, hogy átvegyem New York energiáját, azóta már megtanultam és sokszor eszembe jut, hogy milyen igaza volt... haragudtam azért is, hogy vasárnapra tervezte a legnagyobb sétát, hogy még véletlenül se legyenek nyitva üzletek... akkor még nagyon vásárlós voltam, ha érted, hogy mire gondolok itt... a boldogságot abban találtam, megvettem mindent, ami megtetszett.. terv szerint haladtunk, hogy melyik nap lesz a nagy vásárlás... a fél áruházat bepréseltük a bőröndjeinkbe... az igazi nagy élmény az volt az út során, hogy a programokba becsempésztem, na nem volt egyszerű, majdnem ott rögtön válásra került a sor, de végülis elértem, hogy ellátogattunk a Guggenheim Múzeumba... Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij, Jackson Pollock képei elbűvölt mind a kettőnket a végén megjegyezte, hogy igazam volt tényleg kár lett volna kihagyni... engem meg feltöltött egy ismeretlen, új energiával, mintha ott kaptam volna útmutatást a következő éveimre... 2006. évtől kerültem a fényképezőgép másik oldalára hivatalosan... a kedves társaság amilyen gyorsan felbukkant az életemben, nyomtalanul el is tűnt még abban évben a születésnapomkor... kicsit sajnáltam, mert először éreztem úgy, hogy van egy "IGAZI BAZINAGY CSALÁDOM"... azóta sem tapasztaltam olyan nagy összetartozást... ez a mai napig is hiányzik, de az élet egyszerűbbnek tűnt anélkül, nekem mindenféleképpen... szerettem, ha én dönthettem és irányíthattam az életem... azért megjegyzem, hogy én sem voltam egy egyszerű eset az biztos abban az időben, ha őszinte akarok lenni... előző nap egy közös partin megünnepeltük, hogy visszatértünk szerencsésen Amerikából... ott még úgy tűnt, hogy nem bántam volna, ha "bekötik a fejem" ahogy felénk mondták gyerekkoromban, ha eljegyeztek valakit... a nagy terem közepén a társaságban ott álldogáltam a barátom jobbján és nekem szegezték, hogy egy eljegyzés szép kis történet lenne az út végére... na, ettől még a hideg verejték is kivert, megijedtem, de csak mosolyogtam, mint egy hülye gyerek... egy éjszaka sem kellett ahhoz, átértékeltem és megint útra keltem, útrakeltünk... hétszer biztosan, de egyszer összeszámolom pontosan, hogy hányszor volt ehhez hasonló életemben... útitársam változatlan maradt, majd ezt, sok-sok közös út követte, egy idő után összeszoktunk sok szép pillanatot éltünk át... Portugália  hátunk mögött, kipipálva irány Franciaország a Cote d'Azur Saint-Tropez régi lakhelyemre (1990-1992) került a választásunk... ...1984. az első alkalom, mikor megismertem ezt a csodálatos helyet, a Hotel Byblosban laktunk a város közepén a Place des Lices mellett... minden évben többször ellátogattunk oda a gyerekem apjával, később kialakítottuk otthonunkat, hamár annyira szerettük és megtehettük, de ez egy másik történet... másnap reggel becuccoltunk a kocsimba, hatalmas bőröndökkel, akkor még nem úgy gondolkoztam, mint az elmúlt néhány év során, ahogy kialakult lassan életemben, hogy pici utitáskámban, amit a wizzair elvisel ingyen a beszálláskor a Canon és Macbook mellé két váltás ruha pontosan elég... így történt, hogy néhány óra múlva Velence St Márk terén kávézgattunk, onnan küldtem egy sms-t, hogy nem vesztem el, de sürgősen el kellett utaznom... szerinted megbocsájtottak nekem? ... 

... Röviden, hogy mi a története a fenti fotómnak:... A HÓVIRÁG és a BIBLIA 2016. január 31. egy szomorú nap emlékére készült ma a kertünkben... minden évben elsőnek nyílik ki ez a tavasz hírnöke... Anyum, mikor elültette megjegyezte:

- Icikém, ennek majd örülni fogsz minden évben... - és így igaz, de belecsúszik egy fájdalmas búcsú, viszont a fenti történet erről jutott eszembe, ami már majdnem feledésbe merült... köszönöm ezerszer amit átadtál nekem és azt is, amit szerettél volna ...  (folyt.köv.)

#ilonabarnabiphotonews

©FATIMA PORTUGÁLIA A LÁTOMÁSOK, CSODÁK HELYE...

 

"1917. május 13-án egy Cova da Iria („Béke völgye”) nevű helyen, a portugáliai Fatima közelében három pásztorgyermek, a tízéves Lúcia Santos és unokatestvérei, a kilencéves Francisco és a hétéves Jacinta Marto egy asszonyt pillantottak meg, aki ragyogóbb volt, mint a nap.

A bazilika építését 1928-ban kezdték. A szentély előtti nagy teret 1951-ben alakították ki." (forrás!)

p.s... Fatimában 2006-ban voltam Györgyinek köszönhetően... egy részemről nem tervezett, váratlan gondolat és máris a lemenő nap sugaraiban gyönyörködhettem Portugália fővárosában a hotel ablakából... lenyűgözőtt, elvarázsolt és először életemben Saint-Tropez után az első hely, ahol rögtön azt éreztem, hogy "megérkeztem" itthon vagyok... addig igazából azt gondoltam, hogy jó, jó elhittem vagy legalábbis úgy csináltam, hát lehetnek furcsa dolgok néha az életemben, de nem figyeltem fel ezekre, nem érdekeltek, elhessegettem... nem gondoltam, hogy majd ez az utazásom megváltoztatja az életem...  Fatima számomra ismeretlen volt addig, majd utána egy csodálatos, misztikus hellyé változott nekem is, ahogy az útikönyvekben olvasható...gyógyító ereje mindenkire hat valamilyen formában az biztos, aki megérintette valaha... már az első látvány, ahogy letekintettem a térre és annak a távoli sarkában lévő  hatalmas épületre a Bazilikára, megfogott, rabul ejtett... beléptem az ajtaján és lassan körbe mentem szorosan a padsorok mellett, sokan voltunk... próbáltam értelmezni a hely történetét ... bevallom most így utólag, hogy kicsit szorongtam, erre pontosan emlékszem... leültem az egyik padsor elejére, ahogy mások is tették... sosem voltam vallásos, nem így neveltek... eszembe jutott a gyerekkorom, amikor belopakodtam a jászfényszarui templomba, Nagyim nem szerette, ha oda jártam... ennek is oka volt, amit sok-sok évvel később tudtam meg... ahogy ott ücsörögtem, némán próbáltam átvenni a hely szellemét... majd éreztem, hogy valaki a fejem fölé hajolt és odasúgott valamit a fülembe... nem értettem... felnéztem és egy kedves arc, szelíd szemébe ütköztem... egy helyi apáca lehetett és arra kért, hogy ne rágógumizzak... az, nem illett ehhez a helyhez, mondta nekem... elszégyelltem magam és bocsánatot kértem... körbe néztem, hogy vajon ki hallhatta, de senki sem volt a közelemben... a távolban sorba mentek az emberek, nézegették a szobrokat azzal voltak elfoglalva... néhány másodperc telhetett el és visszafordultam, már nyomát sem láttam, mintha nem is lett volna ott, eltűnt... sokszor eszembe jutott azóta, vajon miért pont engem szólított meg... néhányan voltunk még ott és nem gondolom, hogy egyedül, csak én rágóztam, arról nem is beszélve, hogy én nem gondoltam azt, hogy ezzel tiszteletlen vagyok... van egy olyan érzésem most, hogy akkor abban a pillanatban változott meg az életem... még maradtam egy rövid ideig, kicsit összezavarodtam ettől...  még tébláboltam egy keveset, de a varázs megtört és kiléptem a szenthely ajtaján... az erős napfény elvakította szemem... először a hatalmas tér felé indultam egyenesen, mert láttam a távolban, hogy egy asszony térdepelve járta körül épp a közepénél tartott... egy férfi kísérte állva, tekintetével segítette ez érezhető volt, ahogy néha fölé hajolt... ez a mozdulat aggódónak tűnt még a távolból is... kíváncsivá tett, megnéztem volna közelebbről... a saját zarándok útját mindenkinek egyedül kell megtennie, ezt most már tudom...  később elolvastam a hely "igaz történetét"...  talán jobb is, hogy utólag, legalább nem térített el a saját átélt benyomásaimtól... ahogy ott álltam a vakító napfényben, valami azt súgta, mintha el is fordított volna balra az árkádok felé... most így utólag nem tudnám megmondani, hogy minek a hatására, de ott először életemben mentem végig a saját zarándok utamon az árkádok alatt... meg-megálltam az Istenek szobrai előtt, hagytam magamnak időt, elmélyedtem történetükben... az első lépéseim után váratlanul a szememből el kezdett ömleni a könnyem, nem túlzok patakokban, ahogy Dédikém mondaná... akaratom ellenére egyre erősebben folyt végig az arcomon, majd egy idő után szabad útjára engedtem... úgy éreztem, hogy ha ez sokáig tart még a ruhám is elázhat teljesen... végre elértem az árkádok végére, felsóhajtottam megkönnyebülten, nem volt egy könnyű út... gondoltam letörlöm könnyeim... arcomat majd ruhámat a mellkasomnál végig simítottam az ujjaimmal és hihetetlennek tűnt, de teljesen száraz volt a bőröm és a ruhám is... képtelenségnek tűnt ez ott abban a pillanatban, megfoghatatlannak... majd még egyszer megpróbáltam, hátha tévedtem, de nem, a könnyeknek nyoma sem volt!...  (folyt.köv.)

#ilonabarnabiphotonews