"1917. május 13-án egy Cova da Iria („Béke völgye”) nevű helyen, a portugáliai Fatima közelében három pásztorgyermek, a tízéves Lúcia Santos és unokatestvérei, a kilencéves Francisco és a hétéves Jacinta Marto egy asszonyt pillantottak meg, aki ragyogóbb volt, mint a nap.
A bazilika építését 1928-ban kezdték. A szentély előtti nagy teret 1951-ben alakították ki." (forrás!)
p.s... Fatimában 2006-ban voltam Györgyinek köszönhetően... egy részemről nem tervezett, váratlan gondolat és máris a lemenő nap sugaraiban gyönyörködhettem Portugália fővárosában a hotel ablakából... lenyűgözőtt, elvarázsolt és először életemben Saint-Tropez után az első hely, ahol rögtön azt éreztem, hogy "megérkeztem" itthon vagyok... addig igazából azt gondoltam, hogy jó, jó elhittem vagy legalábbis úgy csináltam, hát lehetnek furcsa dolgok néha az életemben, de nem figyeltem fel ezekre, nem érdekeltek, elhessegettem... nem gondoltam, hogy majd ez az utazásom megváltoztatja az életem... Fatima számomra ismeretlen volt addig, majd utána egy csodálatos, misztikus hellyé változott nekem is, ahogy az útikönyvekben olvasható...gyógyító ereje mindenkire hat valamilyen formában az biztos, aki megérintette valaha... már az első látvány, ahogy letekintettem a térre és annak a távoli sarkában lévő hatalmas épületre a Bazilikára, megfogott, rabul ejtett... beléptem az ajtaján és lassan körbe mentem szorosan a padsorok mellett, sokan voltunk... próbáltam értelmezni a hely történetét ... bevallom most így utólag, hogy kicsit szorongtam, erre pontosan emlékszem... leültem az egyik padsor elejére, ahogy mások is tették... sosem voltam vallásos, nem így neveltek... eszembe jutott a gyerekkorom, amikor belopakodtam a jászfényszarui templomba, Nagyim nem szerette, ha oda jártam... ennek is oka volt, amit sok-sok évvel később tudtam meg... ahogy ott ücsörögtem, némán próbáltam átvenni a hely szellemét... majd éreztem, hogy valaki a fejem fölé hajolt és odasúgott valamit a fülembe... nem értettem... felnéztem és egy kedves arc, szelíd szemébe ütköztem... egy helyi apáca lehetett és arra kért, hogy ne rágógumizzak... az, nem illett ehhez a helyhez, mondta nekem... elszégyelltem magam és bocsánatot kértem... körbe néztem, hogy vajon ki hallhatta, de senki sem volt a közelemben... a távolban sorba mentek az emberek, nézegették a szobrokat azzal voltak elfoglalva... néhány másodperc telhetett el és visszafordultam, már nyomát sem láttam, mintha nem is lett volna ott, eltűnt... sokszor eszembe jutott azóta, vajon miért pont engem szólított meg... néhányan voltunk még ott és nem gondolom, hogy egyedül, csak én rágóztam, arról nem is beszélve, hogy én nem gondoltam azt, hogy ezzel tiszteletlen vagyok... van egy olyan érzésem most, hogy akkor abban a pillanatban változott meg az életem... még maradtam egy rövid ideig, kicsit összezavarodtam ettől... még tébláboltam egy keveset, de a varázs megtört és kiléptem a szenthely ajtaján... az erős napfény elvakította szemem... először a hatalmas tér felé indultam egyenesen, mert láttam a távolban, hogy egy asszony térdepelve járta körül épp a közepénél tartott... egy férfi kísérte állva, tekintetével segítette ez érezhető volt, ahogy néha fölé hajolt... ez a mozdulat aggódónak tűnt még a távolból is... kíváncsivá tett, megnéztem volna közelebbről... a saját zarándok útját mindenkinek egyedül kell megtennie, ezt most már tudom... később elolvastam a hely "igaz történetét"... talán jobb is, hogy utólag, legalább nem térített el a saját átélt benyomásaimtól... ahogy ott álltam a vakító napfényben, valami azt súgta, mintha el is fordított volna balra az árkádok felé... most így utólag nem tudnám megmondani, hogy minek a hatására, de ott először életemben mentem végig a saját zarándok utamon az árkádok alatt... meg-megálltam az Istenek szobrai előtt, hagytam magamnak időt, elmélyedtem történetükben... az első lépéseim után váratlanul a szememből el kezdett ömleni a könnyem, nem túlzok patakokban, ahogy Dédikém mondaná... akaratom ellenére egyre erősebben folyt végig az arcomon, majd egy idő után szabad útjára engedtem... úgy éreztem, hogy ha ez sokáig tart még a ruhám is elázhat teljesen... végre elértem az árkádok végére, felsóhajtottam megkönnyebülten, nem volt egy könnyű út... gondoltam letörlöm könnyeim... arcomat majd ruhámat a mellkasomnál végig simítottam az ujjaimmal és hihetetlennek tűnt, de teljesen száraz volt a bőröm és a ruhám is... képtelenségnek tűnt ez ott abban a pillanatban, megfoghatatlannak... majd még egyszer megpróbáltam, hátha tévedtem, de nem, a könnyeknek nyoma sem volt!... (folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése