"BLUE ZONES"
Japán Okinawa szigetén, Görög Icaria területén, a Kalifornia-i Loma Lindán, Costa Rica-i Nicoya-félszigeten, Szardínia-i hegyvidéken élik meg az emberek legtöbben a 100. életévüket.
Zones bleues : les secrets de la longévité - La Grèce
Il existe dans le monde d'intrigantes zones bleues, où l'on recense un taux record de nonagénaires et de centenaires en excellente santé. Ont-ils découvert les secrets de la longévité ? Angèle Ferreux-Maeght, cheffe de cuisine et naturopathe, et Vincent Valinducq, médecin généraliste, mènent l'enquête.
Grèce - Ikeria, 8 400 habitants : une île grecque qui compte plus d'un tiers de nonagénaires. Isolés du monde, à neuf heures de bateau d'Athènes, les résidents de cette zone aride ont développé un véritable système D pour vivre. Angèle et Vincent vont essayer de percer leurs secrets de longévité.
Réalisation : Fitzgerald Jégo, Anna Schwak Sialelli (France, 2018-2019)
Narration : Juliette Armane
t
p.s... A világnak létezik öt olyan területe, ahol az emberek sokkal tovább élnek, mint úgy általában máshol... "Kék Zona" elnevezést onnan kapták, hogy először Michel Poulain belga demográfus és Gianni Pes olasz orvos az olaszországi Szardínián felfedezett egy olyan területet, ahol az emberek akár 110 évig is élnek és ezt kék tintával jelölték be a térképen.
Dan Buettner felfedező, oktató, író, producer, mesemondó ezt lehet még fokozni, amerikai National Geographic ösztöndíjas és a News York Times bestseller-író (1960. junius 18.) minnesotai születésű pontosan ezeket a szokásokat akarja kideríteni, vagyis meg akarja fejteni, hogy az úgynevezett kék zónákban mitől élnek az emberek 100 évig, mi lehet a titkuk. A Netflix új dokumentumsorozat, az ÉLJÜNK 100 ÉVIG - A KÉK ZÓNÁK TITKAI nem véletlen, hogy hatalmas siker lett. Én is letapadtam a MacBook-om elé, mikor felfedeztem és valójában ezzel kibővült a "bakancslistám" amiről azt gondoltam, hogy már betelt...
Ami eddig lejött nekem a filmnézés közben és azt gondolom, hogy tényleg müködhet, talán nem késő elkezdeni vagy pontosítok a gyerekkori életformámat folytatni... itt most eszembe jutott, hogy az egyik sorozatban visszaköltözött egy rákosbeteg idős férfi oda, ahol született Szardíniába és napról napra erősebb lett, el kezdte gondozni a ház körüli kis kertjét... majd hathónap múlva kiderült, hogy már nem rákos pedig előtte pontosan ennyi időt jósoltak neki, hogy az élete itt véget ér...
Az egyik, ahogyan étkeznek kevés hús, zöldség a kertből vegyszermentes, 80 %-nál abbahagyják az evést és jogos a kérdés honnan tudják, hogy mikor van az. Nekik könnyű a helyzetük, hiszen beleszülettek, de az is lehet, hogy mi is, legalábbis visszaemlékezve gyerekkoromra Nagyi mindig azt mondta:
- Icikém, akkor hagyd abba az evést, amikor még nem laktál jól! - akkor ezt nem igazán értettem és azt gondoltam, biztosan sajnálja vagy valami hasonlót... hát, itt van a 80 %, ami eddig kérdéses volt.
A második az örökös mozgás, tevékenyek egész nap szorgoskodnak a ház körül a kertben, úgy, mint én gyerekkoromban, de akkor ezt nem igazán kedveltem és, ha lehetett kibújtam alóla, de a Nagyi szigorú szemei sokszor nem engedték. A mostani komputeres világunkban ellustultunk ezt nem bántásként írom, tényként. Az izolált otthonunkból nehezen mozdulunk ki. Ezt néhány éve még jobban megerősítette a #maradjotthon és a #homeoffice. Akinek nincs kertje, ahol kiengedheti a gőzt és lelazíthat a kerti munkában, az bizony elüldögélhet a kis kuckójában, ha szerencsés van kényelmes fotelje a komputere előtt és tornaként degeszre zabálhatja a pizzát, hamburgert, amit házhoz rendelhet. Pedig a táplálkozás az, ami meghatározza a létünket, nem véletlenül van az a mondás: "Az vagy, amit megeszel".
A harmadik, ami nagyon fontos még a társasági élet és a család összefogó szeretete. Emlékszem, hogy Nagyi a nap végeztével kiült a kapu elé kis sámlira a szomszédasszonyok csatlakoztak és megvitatták igen erőteljesen a napi eseményeket sötétedésig. Előkerültek a régi történetek, azt nagyon szerettem hallgatni. Szinte minden este suli után pilickáztunk vagy bakamáztunk, hogy mi volt ez szeretnéd tudni? Jó, akkor röviden elmondom. A pilicka egy rövidebb és egy hosszabb bot, rajzoltunk egy kört 10 m-re a homokba és abba kellett betalálni, hasonló ütéssel mit tenisznél a szerva... a bakama egy T-betű négyzetekből rajzolva szintén a homokba és fél lábon kellett ugrálni a négyzetekbe, tilos volt mindkét lábunkat letenni... egy követ bele kellett találni sorba felfelé a négyzetbe, ugy hogy nem érhette a vonalakat, majd féllábbal ugrálva, lehajolva felvenni... lehet, hogy nem egészen így volt, de megközelítőleg, aki ismerte ezt a játékot jelentkezhet kibővíteni, javítani. Elég régen volt már, kicsit hiányosan dereng ez már nekem, de egyre emlékszem, hogy mindig nagyon sajnáltam, ha be kellett menni lefeküdni. Nem szívesen hagytam abba annyira szerettem. Amint láthatod elég "Kék Zónásan" éltünk akkortájt, ami meg is látszódott főleg rajtam, nagyon vékonyka voltam, viszont ritkán beteg vagy talán sosem. Nagyapám azért aggódva nézegetett és mondogatta, hogy ez a gyerek nem eszik eleget.
- Icikém vasággyal együtt sem vagy 40 kiló, egyél még... - így biztatott mindig. Milyen jó visszaemlékezni, pedig ez már nem tegnap volt, eltelt néhány évtized... talán eggyel több is... (folyt.köv.)
