|
... ha kutyák beszélni tudnának ... Saint-Tropez, Plage Tropezina 2016 © BIPHOTO |
... álltam a kőből kiépített stég végén, gyönyörködtem a tenger azúrkék színében és, mint általában, ha visszagondolok anyumra hangosan mondom ki a gondolataimat... megtehettem, már mindenki távol volt ettől a helytől, sokan ebben az időszakban hozzák ki a kutyájukat sétáltatni..., arra nem gondoltam, hogy a víz felerősíti hangomat és elröpíti a távolba... igazából ez nem is volt érdekes, akkor ott... széttártam a kezem magasba az ég felé ... gyönyörű volt minden körülöttem, kedvenc helyem, ha itt vagyok St. Tropezban, nem tudok betelni szépségével, mindig másnak, újnak látom! ... hangosan köszöntem meg az ég felé emelve tekintetem, hogy ezt a gyönyörű napot megkaptam és hozzátettem Anyum gondolatát, amit egyszer Karácsony táján az Andrássy út lámpáktól csillogó fényében mondott:
- Milyen kár, hogy egyszer ezt a sok szépet itt kell hagynom... azóta mindig eszembe jut ez a mondat, ha látok valami fantasztikus dolgot... most azért óvatosan hozzátettem, hogy remélem még sokáig!
... közben a tekintetemmel visszafordultam a plage felé és megakadt a szemem a távolban az előbb még itt a stégen sétálgató spániel és gazdáján, aki leült a homokba és körülötte ugrált a kis barna színü cocker... majd a gondolatom befejeztével, hirtelen megváltozik ez a kép... és azt látom, hogy nagy iramban a spániel ellenkező irányba, akarom helyesebben mondani felém tart... először persze arra gondoltam, hogy biztosan eldobott a gazdája valamit és azután rohan, mint általában a kutyák, de nem, mert csak rohant és egyre gyorsabban ... nem akartam elhinni, hogy egyenesen a lábaimhoz, beletelt vagy egy perc is, a távolság nagy volt... én meg csak dermedten nézem és nem akarok hinni a szememnek, nem képzelődök ez a kutyus pontosan hozzám fut, nyelvét lógatva, mikor odaért a lábaimhoz a szemeivel beszélt, vidámság, szeretet zúdult rám... kétszer-háromszor körbe-körbe rohangált és úgy tűnt mosolyog...a ledöbbenéstől, csak néztem, szinte alig tudtam reagálni, olyan érzésem volt, mintha kivülről tekintenék le erre a jelenetre.., majd lehajoltam hozzá és hangosan megköszöntem..., szinte alig érintve hagyta a fejét megsimítani és ezzel rohant is vissza a gazdájához, mielőtt elindult volna nagy iramban, mégegyszer visszafordította a fejét felém ... én meg csak néztem utána, hihetetlennek tünt ez az egész, de megtörtént és pont velem, így a kételkedés nem ütheti fel a fejét, mint általában, ha mesélnek ehhez hasonló történeteket.., majd felemeltem a kezem, de az érzés olyan volt, mintha valaki tenné ezt helyettem, ezzel jelezve a távolban levő gazdinak, hogy minden rendben, aki biztosan aggódott az elfutott kutyája miatt... visszaintett ...majd egy kis idő múltán megint együttvoltak... így messziről is érzékelni lehetett a szeretetet kettőjük között ... hosszasan néztem utánuk, majd eltűntek... meghatódva csak álltam ... és álltam ... hosszú idő telt el, míg felocsúdtam ebből a mélységből és visszaindultam a város felé...
...évekkel ezelőtt nekem is volt egy Astor cocker spánielem, Ő is volt St. Tropezban... sőt egyszer valaki a Hotel Sube-ben, mikor bementünk vacsora előtt aperitivezni a bárpultnál ült egy férfi és anélkülkül, hogy ismert volna bennünket egyszercsak megszólalt:
- Ennek a kutyusnak meg ember tekintete van, milyen különös...
- Tudom, mert Ő az is! - Anyum, csak egyszerűen így reagálta le azt, ott.
... aztán az egyik nap úgy adódott, hogy Anyu örökbefogadta és a legjobb barátok, társak lettek, míg lehetett...
... mikor hazaértem az volt az első, hogy végignézzem a fotókat... furcsa mód, még egy kisfilmet is csináltam róla, persze akkor még nem tudtam, hogy emögött egy "üzenet.., igaztörténet" lesz...