Julcsikam Juli Fábián, megbeszeltuk meg iden talalkozunk.
Ugy keszultem, hogy latlak...
Hogyan is vonhatnam ketsegbe az idot es helyszint...csak remelni tudom, barhogyan is tortent, beke volt a szivedben es ragyogo fenyben suhanva libbentel tova az orok szeretet birodalmaba. Karjaid sugarzo lenyek vezettek, hamar felismerted Oket es azota minden jatszi konnyuve valt, csakugy, mintha enekelnel. Itt lent a tobbivel, ha nehezen is, de majd elbirunk valahogy.
Szeretlek. Mind egyek vagyunk.
... hallod a hírt, hogy megint egy katasztrófa, baleset és a fájdalomtól összeszorul a szíved ... némán, sírsz és nem tehetsz semmit azért, hogy ez soha többet ne történjen meg ... fiatal lelkek ma itthagytak Bennünket, akikért családjuk szíve megszakad, üres lesz örökre... Verona ... busz ... síelés ... fiatal gyermekek ... és a sorsukban ez volt az utólsó nap ... borzasztó! ... erő legyen azokkal és az egész világgal, akik itt maradtak...
(4/1-2 /nap/részlet) ... különös választ kaptam a kérésemre...
...vannak dolgok, amiről egyszerűen beszélni kell...
4. hónapja már... (2016. május 31.) ... tegnapi nap nem volt könnyű, sokat gondoltam Anyumra... nyírtam a füvet a kertemben és arra gondoltam, hogy ha itt lennél, biztosan mondanád, hogy:
- Icike, hagyjd a csudába, bízd ezt másra, foglalkozz magaddal inkább!... - mindig ezt mondta annak idején..!
.., de én szeretem ezt csinálni, na nem mindig, de néha jól esik és boldog vagyok, hogy meg tudok ezzel is birkózni... közben beszélgetek a növényekhez és hozzád, mintha itt lennél... tegnap különösen a tátikákat símogattam, szeretgettem, amiket még veled ültettem el.., hoztad a pici palántákat boldogan vidékről, ahol a kicsi magvakat elvetetted és azok kikeltek... persze akkor morogtam, hogy munka van vele, minek ez, van itt elég...
- Majd egyszer örülni fogsz ezeknek, csak ültesd el! - mondta ezt nekem és legközelebb málnát ültettünk ... (... és tényleg így van ez minden évben azóta is örülünk a málnásnak, Viktor és Ivána áttelepítette egy másik helyre és szeretettel gondozzák... ma 2023. február 22-t írunk és a hálószoba ablakommal szemben, már több, mint egy hónapja az anyukám által ültetett hóvirágok pompáznak, még a hideg, fagyos napok sem tudták elpusztítani... január 31-én, azon a napon mikor utóljára láttam ezen a földön szedtem egy csokrot belőle és betettem abba a pici üvegvázába, amit tőle kaptam és a hálószobám ablakába helyzetem a fényépe elé, már nem fáj olyan mélyen a távozása, de azért egésznap sírdogáltam és kértem, hogy egy jelet adjon nekem... lentebb folytatom...)
Anyum tátikája
Anyum málnája
...azóta sem tudta ezeket még a tél hideg vasfoga sem elpusztítani ... a málna is terem gazdagon az idén, roskadozik, mint még sohasem... az első szemeket mindig Neked szedtem le..., most a fiammal eszegettem szomorúan, egymásra néztünk és halkan megjegyezte:
-Tudod, Anyu én még nem tudtam feldolgozni, hogy a Nagyi nincs ...
Hát bizony nem könnyü senkinek... próbáltam azért, nem kimutatni ezt! ... érzésben olyan, hogy itt van még... egy-két tárgy, ruha vagy a málna, tátika, mert mindkettőt neked köszönhetjük Anyum, ezekkel is itthagytad emléked közöttünk!.. már nem sírok annyit, de könnyebb sem lett hiányod mióta elmentél!... hontalannak érzem magam, bárhol vagyok is...
...tegnap arra gondoltam, mert pontosan négy hónapja már.., hogy lefotózom ezeket és szerkesztek egy ?D képet Neked... és ahogy végeztem a kertben a fotózással, gondolatban kértem, hogy igazán egy jelet, pici jelet adhatnál, hogy jó helyen vagy és rendben van ez így... este gyújtottam gyertyát, kivételesen négy szálat és hallgattam a kedvenc zenéd "CIPŐ"t... közben szerkesztettem a képet, amikor elkészültek feltettem a Facebook oldalamra... úgy éreztem utána, hogy könnyebb lett a lelkem... és elaludtam.
?D Anyum kedvencei cica, málna, tátika
...
reggel korán ébredtem... és valamiért az volt az első, hogy kimentem a
teraszra és körülnéztem a kertben... ezek azok a megfoghatatlan dolgok,
amikre nincs magyarázat, mert úgy általában ez nem jellemző rám... és
ahogy balra nézek látom a lenyírt fűben két rózsaszínű tárgy és sárga középen, mintha irányt mutatna felfelé..., ugy tűnik, mintha direkt valaki tette volna
pontosan abba az irányba mutatva, ahol a tátikák virulnak...
képtelenségnek tűnt, berohantam a szemüvegemért, hogy jól látok-e?... hát
jól láttam ... előző napokban a medencét tisztítottam és az aljában
hagytam a rózsaszínű gumikesztyűmet és a szivacsokat, amivel dolgoztam... arra gondolva, hogy jó helyen vannak azok ott, úgyis még sokat kell
bibelődni ezzel is, nem rakom el a helyükre! ...
... itt hagytam a medencében a tárgyakat rózsaszinű gumikesztyőt, szivacsot...
...reggel így voltak a tárgyak lerakva a kertben, irányt mutatve felfelé a tátikához...
...tétován állok felettük, automatikusan nyúlok feléjük és szedem össze őket, rakom vissza a
medencébe a helyükre, mintha nem is én lennék... gondolataim kavarognak a fejemben, hogy nincs a házban senki
és nem is volt rajtam kívül a napokban, a gyerekek nyaralnak..., de még,
ha nem is így lenne akkor sem mondtam senkinek a kérésemet.., azt meg főleg nem,
hogy hol virágzik a tátika... ezt a helyet, csak az anyu ismerte... és ez az egész, ahogy a tárgyak le voltak rakva, mintha az ő kezenyoma lett volna, mint annak idején, emlékeztetett reá és az első átsuhanó gondolatam, amikor megláttam ez volt!...mégis ez az egész olyan képtelenségnek tűnt, de nem volt képzelődés és azóta sem találtam más elfogadható magyarázatot, nem azért, mert nem akarok, egyszerűen, mert nincs más!... és szemmel látható, kézzel fogható volt...!
Fotón a tátika kinagyitva, próbáltam érzékeltetni, hogy hol van... ez megint egy olyan jel, amit nem lehet másképp értelmezni...
...próbálom megfejteni azóta is és arra gondolok, hogy a szél nem lehetett,
kizárt.., ilyen formában, pontosan így ide fújta volna, az a csodával
határos lenne, vagy a cica, mert a nagy cirmos azóta is itt jár-kel
folyamatosan, ma meg többször is láttam azon a területen, szinte pont
azon az útvonalon sétált lassan, kimérten, ahogy le voltak rakva ezek a
dolgok reggel..., ami szintén furcsa, miért pontosan ott, hiszen eddig
mindig másfelé láttam... a gondolataimba rajtam kívül senki nem nyert betekintést, így emberi kéz nem tehette a családból..., tréfaként..., rossz tréfaként! ...egész nap ez járt az agyamba, de azért tettem a dolgom, ahogy kellett!
... el is mondtam egy-két barátomnak, nem tudtam magamban tartani, akik nem fogadták idegenül, érdekes mód, sőt...
Anyum egy jelet hagyott a kérésemre.., amit nem lehet félreérteni!
2016. junius 1. (reggel)
... ma reggel már kiváncsian mentem ki ébredés után a kertbe és néztem körül... biztos, ami biztos alapon kezemben a fényképezőgéppel ...
... elsőként ezt láttam meg, az uszoda szélén ...
... a kesztyű ujjai irányába mutatva elindultam a lépcsőn fel, a teraszon át a kert ház mögötti részébe és amikor megláttam a fűben...
... papucsaim között a fiam cipője ugyan úgy elhelyezve, mint tegnap a kesztyűk között a szivacs a kiskert előtt, ahová először a málnákat ültettük ...
... végigfutott rajtam a hideg, megborzongtam a látványtól ... majd el kezdtem keresni a kesztyűnek a párját és célirányosan mentem a kert első részébe a tátikához és amikor megláttam, hogy szinte majdnem közvetlenül a virág előtt ott hever a fűben a másik pár ... na, azt az érzést nem tudom szavakba foglalni, de nem volt jó, az biztos! ... keveredése a félelemnek és megbizonyodásnak..., talán volt benne egy kis öröm is... ezt az egészet megerősitésként éltem át! ...
... szinte közvetlenül a tátikák előtt a kesztyű ...
... majd bejöttem a házba és azonnal hívtam a barátnőmet... el kellett ezt mondanom valakinek, mert úgy éreztem, hogy sokkos állapotba kerülök és azt nem igazán szerettem volna...
... majd jöttek hozzám... és nekik is próbáltam elmesélni a történteket... szakemberek voltak, nem igazán közeli ismerősök, de elfogadóak a történettel, majd mikor kimentünk a kertbe és megmutattam a dolgokat, mert nem szedtem össze úgy, mint tegnap hirtelenében, láttam a ledöbbenést az arcukon... és mondták, hogy hát így lerakni egy állat sem tudná az biztos... mikor megláttuk a szakadás a papucson, akkor azért láttam, hogy megnyugodtak, hogy még sincsenek szellemek... engem nem tudott elbizonytalanítani, mert ez kevés a többi jellel szemben... főleg a ma reggeli kesztyűt, miért pont ott találtam meg, hiszen elég nagy a kert.., ezek számomra bizonyítékok és törölhetetlenek!
... eszembe jutott az, hogy akik meséltek hasonló történeteket, náluk is volt mindig egy ilyen, ami megkérdőjelezte a dolgokat...
...egy dologban biztos vagyok, hogy ezt már nálam nem lehet kikódolni, rendben van ez így.., Anyu is mindig mondta, hogy sok mindent lát.., átlát, de nem beszélhet róla, mert titok! ... tudom, mit gondolnak erről ilyenkor az emberek, mert pontosan akkor én is azt gondoltam, hogy ez, csak képzelelődés és nem valós... most én ezzel érzem, hogy tul sok betekintést kaptam, lehet, hogy ezzel kiváltságos lettem, minden esetre köszönöm...
... várom a holnap reggelt.., de már nem érzem azt, hogy történne bármi is ... folyt.köv...
.
...3. nap reggel is körülnéztem a kertben... és, ahogy gondoltam, éreztem már tegnap is ezt, hogy mára ezek a tárgyak ott fognak maradni ahol tegnap hagytam őket! .... ürességet érzek, de rendben van ez így, hagyni kell békében elmenni azokat, akiknek már nincs itt dolguk... ! ... nem könnyebb a lelkem, de mégis úgy érzem, hogy megtaláltam a helyét az életem polcán, helyére került! Köszönöm!... és az "ÉLET" megy tovább, amíg ...
p.s... általában nem teszek olyan dolgot, főleg egy ideje, amit nem diktál belülről az a 'megfoghatatlan' valami... most értettem meg igazán, hogy miért is volt erre szükségem!.., hát pontosan azért, hogy válaszolni tudjak, mert akkor csak hallgattam, amit a fiam halkan jegyzett meg ..., ott fentebb megtalálható, de azért a választ ide írom...
"-Tudod, Anyu én még nem tudtam feldolgozni, hogy a Nagyi nincs ..." ... a válaszom erre: - Nem is kell feldolgozni, hiszen nincs mit! ..., csak el kell fogadni a változást, a körforgást, amiben vagyunk! ... ... már az általános iskolában kívülről kellett fújni:
p.s... Én azt gondolom nincsenek véletlenek! ... (... és tényleg így van ez minden évben azóta is örülünk a málnásnak, Viktor és Ivána áttelepítette egy másik helyre a kertben és szeretettel gondozzák... ma 2023. február 22-t írunk és a hálószobám ablakával szemben, már több, mint egy hónapja az anyukám által ültetett hóvirágok pompáznak... még a hideg, fagyos napok sem tudták elpusztítani pedig volt mostanában -6 fok is... Ebben az évben január 31-én, azon a napon mikor utóljára láttam ezen a földön Anyumat (2016. január 31.)
...szedtem néhány szálat belőle és hozzátettem a többi elszáradt virághoz, amiket minden évben meghagytam abba a pici üvegvázába, amit tőle kaptam és a hálószobám ablakába helyeztem a fényképe elé, ebben az évben gyertyát is gyújtottam megint 2020 óta nem igazán volt ehhez kedvem... már nem fáj olyan mélyen a távozása és hiánya, az idő tényleg gyógyír, de azért egésznap sírdogáltam és kértem, adjon nekem egy jelet... majd eltelt majdnem egy hónap, mikor tudatosodott bennem (2023.január 21.), hogy a jelet megkaptam, de valamiért nem akartam arra gondolni, hogy ez az... mikor megláttam a piros bányászlámpát és fenyőfatobozt hátsó bejárati ajtó lépcsőjén, csak furcsállottam, hogy miért pont azt tették oda a gyerekeim, amit Anyum vett Viktornak az egyik születésnapjára és fenyőtoboz meg a kertben lévő fenyőfára emlékeztetett, szerette a sok madár miatt, akik ott üldögéltek az ágaikon, kedvencei voltak...)
... eredetileg itt sorokoztak a párkányon, a többi mellett ...
... meg arra is gondoltam, hogy a szél biztosan lefújhatta, de akkor összetörött volna az üvege, nekem persze ez fel sem tűnt, de Viktor mondta ma reggel (2023.február 22.), mikor rákérdeztem, hogy Ők rakták-e le, de válaszuk "NEM" volt... a fiam hitetlen, inkább óvatos ezen téren, így azért válaszában bennevolt, hogy biztosan egy hontalan járt a kertben vagy azok, akik jeleket raknak le, hogy otthon vannak-e a háziak és ha nem változik a helyzet akkor megnézik közelebbről a belsőrészt... de ez is hihetetlen mert már szinte egy hónap eltelt és én otthagytam mozdulatlanul mindent, azért ma reggel visszatettem a helyükre, biztos, ami biztos... a szél is eléggé hihetetlen, mert nagyon precízen helyezkedtek el egymás mellett a tárgyak... 2023.február 12-e reggelén feltűnt nekem, hogy a konyha ablakkal szemben a sövény tövében hever szokatlan módon egy nagy virágcserép, érdekes mód akkor rögtön Anyu jutott eszembe... ha lefújta valahonnan a szél az rendben van hihető, de miért pont ott landolt, ami nekem szembetűnő és nem tudta elkerülni a figyelmemet, nem olyan, mint a hátsó lépcsőre helyezett tárgyak, ez így utólag olyan érzés, mintha megráztak volna, hogy ébredj már fel, neked szól...
... rövidre fogtam Viktorékkal a beszélgetést a konyhában, nem akartam terhelni őket, hiszen két napja jöttek meg az amerikai útjukról, ahol három hétig voltak, Ivána dolgozott egy hetet Tampán, majd körbe utazták a környéket San Francisco, Hollywood, Los Angeles, New York...
... itt azért megemlíteném, mert igen nagy boldogság nekem, hogy tegnap megkaptam " A legjobb Anya Kitűntésnek járó Oscar díjat a fiamtól" ... megjegyezném, hogy Ivánától meg a legjobb anyósnak járó díjat, együtt vették Hollywoodban ezt a parányi szobrocskát, ami nekem a legnagyobb kitüntetés az életemben... ez igazából már egy másik történetem, de pont belepasszolt ide most, így itt lett a helye...
... a lényeg az, hogy túl soknak tűnik nekem, hogy miért pont az...? miért pont ott van...? - és, ahogy jöttem vissza a hálószobámba kinéztem az ablakon és a hóvirág mögött a kertben ott álldogált a "Miranda" cirmos cica, olyan mint az anyu kedvence volt pontosan... ahogy kinyitottam az ablakot a fejét felém fordította, nem mozdult, csak nézettt pontosan Rám... majd lassan tovább haladt és eltűnt ... a fotón már nincs rajta, hiszen ez néhány másodperc alatt zajlott, de megerősítette azt az érzésemet, amire vágytam... köszönöm!
... itt még biztosan nincs vége a történetemnek, ezt tapasztalatból mondhatom... visszatérek ...
Sosem
jelent jót, ha hajnalban csöng a telefon, így volt ez most is. Útra
keltünk kicsi családommal, Mircink..., Anyucikám utólsó látogatására.
Reménykedtünk, hogy ez, még sem az lesz, de már a HALÁL, akkor még félelmetesnek tűnő
árnya betelepedett a kicsi szobába, mikorra odaértünk. Megvárt minket.., alig
hallhatóan, nehezen véve a levegőt suttogta:
-... "végre megjöttetek"! Átöleltem és halkan egymás fülébe suttogtuk 'szeretlek'..., majdlassan nyúlt
szép, hosszú újjaival a kezem után és belenézett mélyen, aggódó tekintettel a szemeimbe... Nem
kellettek szavak... értettük egymást!
Így köszöntel, egyesével mindenkitől.
Akkor ott, abban a pillanatbanragyogtak a szemei, élettel teliek voltak. Nagyon szép volt az arca, megfiatalodott, eltüntek az öregség jelei.Ledöbbentő volt ez a látvány és hihetetlennek tünt, de ott így látta ezt akkor mindenki! Nem akartam, akartuk elhinni a valóságot...!így készült fel a mi Mircink az én Anyucikám a hosszú útra. Mielőtt bevitték a kórházba, mert reménykedtünk, hogy még ez visszafordítható, kihúztam a jóskártyájából egy lapot.., az "UTAZÁS" volt! Kicsi családommal összenéztünk, a szemekből az a mély fájdalom tekintet vissza reám, amit a szívemben éreztem! • "Most visszagondolok Anyukám jóslásaira... hihetetlen nagy segítség volt mindigez a családunk minden egyes tagjának, néha Barátainknak. Élete során ez a képessége egyre jobban erősödött. Így tudott Ő nekünk segíteni a maga módján.., a bajra, jóra, utazásra, hírekre felhívni a figyelmünket! Mindig előre megmondta a kártyából a sorsunkat!Amikorezek megvalósultak az életünkben, először ledöbbentünk, csodálkoztunk, majd később már természetes volt, hogy időnként, ha elakadtunk megkértük, hogy jósoljon nekünk! Ő mindig boldogan tette ezt addig, amíg a stroke el nem hatalmasodott rajta. (2013. augusztus 20.)Ezután mégvelem/velünk maradt majdnem két és félévig, de már az élete nagyon megváltozott, semmi nem volt a régi...
Pontosan egy hónapja a 2015. év utólsó napján Szilveszter délutánján, felvittem a Mátraháza patak melletti rétre, a kedvenc helyére.
Aszikával a szeretett kiskutyájával, amit Tőlem örökölt meg, sokszor sétáltak itt. Most már értem miért mondta azt útközben, hogy reméli találkozik Aszival hamarosan ott, megint láthatja! Már nem tudott, csak egy-két lépést tenni, de megpróbálta. Erős, szívós teremtés volt egész életében, tiszta lélek! Visszaült a
kocsiba. El kezdte majszolni a kedvenc sütijét, amit Budapestről vittem neki. Gondoltam, ha már nem tudunk pezsgőzni, akkor sütizzünk.Így
búcsúztunk el 2015. évtől. Felidéztük a közös emlékeket. Gondolataimban ott befészkelt már az, hogy ez az utólsó meghit hangulatú együttlétünk kettesben.
Így utólag örülök, de ott szorongva mertem megkérdezni, hogy:
- Anyukám... Te, hogy gondolsz vissza az életedre?Félsz-e a haláltól?
Nem lepődött meg a kérdésemen, úgy tünt, mintha már várta volna ezt. Először maga elé nézett, majd a távolba, pici mosoly a szája szegletében megjelent, úgy mint előtte mindig, ha eszébe jutottak a régi szép emlékek.Láttam az időutazását, majd belenézett a szemeimbe mélyen és halkan azt mondta:
- Gyönyörű életem volt és nem félek a HALÁL-tól.Nem is gondolok rá, Icikém. - hosszú csend követte.
Hazafelé a kocsiban némán ültünk egymás mellett.Elfáradt, majd egyszer csak azt mondta halkan: - Köszönöm ezt a csodálatos napot, Icikém! Milyen jó, hogy felhoztál engem ide ma is! ... (az'Icikémet' egész életében olyan különleges szeretettel, hangsúllyaltudta kimondani mindig...,még akkor is, ha neheztelt reám vagy én Ő reá.., amit sosem tudnék elfelejteni..!)
Anyukám gombázni járt ide velem, velünk erre a helyre.
Pontosan már nem emlékszem melyik évben történt, talán 2011.junius elején, holdtölte volt, azt biztosan tudom. Felmentünk a hegyre vargányát
keresniés nem akartunk hinni a szemünknek, rengeteget találtunk. Bárhová néztünk a rét tele volt velük!Boldoganszedtünk egy nagy kosárral.Előtte és utána sohasem volt ilyen szerencsénk. Nagyon imádta a gombát! Volt mindig egy olyan érzésem, hogy a gomba szedését még jobban!
Anyukám utólsó tudatos tekintete, amikor már nem tudott beszélni, de szemével intett, hogy ért mindent. Pontosan tudta mi vár reá. Mindenki tudta, de reménykedtünk! (Eszembe jutott itt, hogy Nagyikámnál már találkoztam ezzel a pillanattal, tekintettel 2001. december 07. Jászberény.) Én voltam mellette egyedül ebben a pillanatban, álltam az ágya mellett a kórházban. Próbáltam simogatni a kezét, de már elutasitotta, gyenge mozdulatokkal. Így kérte, hagyjam békén, távozni. Ez akkor ott egy örökkévalóságnak tünt! A szívem majdnem megszakadt, de csendes szavakkal próbáltam elterelni azt, ami várható! Még a gondolat is rettenetesen fájt, hogy ezt a pillanatot meg akartam örökíteni, de miért pont ezt hagytam volna ki az életemből?! Anyukám utólsó tudatos pillantását felém! Nyúltam a táskámba, közben halkan Anyumnak suttogtam, hogy: - Most lefotózlak! Erre Ő, mint régen kicsi testével rámozdult, de már csak egy picit tudott, pózolt míg így fekve is és halvány mosoly jelent meg a szája szegletében és belenézett a kamerába. Ezen annyira meglepődtem, helyesebb a ledöbbenés, hogy sajnos már, csak az ezutáni pillanat maradt meg nekem. Köszönöm Anyukám...szerettelek és szeretni foglak míg élek! Az elmúlt két évben, miután stroke-t kapott sokat gyakoroltam a fotózást anyun. Volt időnk erre bőven, Ő mindig kéznél volt. Néha bohóckodott, aranyos 'pofákat' vágott, néha tiltakozott, de valójában tetszett neki és megszerette. A leghűségesebb, türelmesebb, egy szóval a legcsodálatosabb modellem volt! Köszönöm Anyucikám nélküled ez is másképpen alakult volna! •PORTRÉK ANYUKÁMRÓL, AMIKOR HUMORIZÁLT VAGY EGYSZERÜEN CSAK UNTA... Fotókiállitások, ahová anyukámról készített fotókkal pályáztam: •New York
Anyucikám, hálásan köszönöm az "ÉLETEM"! Azt a sok jót, amit kaptam Tőled míg élek nem felejtem el! Kár, hogy amíg él az ember, ezek valahogy természetesnek tűnnek akkor és persze mindig többet akarunk! Az időkerekét, ha visszatekerhetném egy dolgot biztosan tudok, hogy olyannak fogadnálak el, amilyen vagy, voltál! Elégedett lennék mindig, nem akarnék mást, nem hadakoznék! Már most hiányzik, szerető ölelő karjaid! Érintésed örökké érezni fogom!
Mindenki a maga módján tud elbúcsúzni a szeretett Anyától. Én azt választottam, megjegyezném nem volt tudatos, hogy kiírjam magamból ezt a ".........." nincs rá szó, amit most érzek, csak nagyon, nagyon mélyen, a szívemben egy hatalmas, tompa nyomást. Olyan ez, mintha rám telepedett volna a szürke nyálkás, sötét kora hajnali köd, amiből nem találom a kiutat! Anyucikám! Próbállak "elengedni" örök, mély szeretettel, békével! Legyen egy olyan utazásod, amilyent mindig szerettél volna!
2015. szeptemberi napfényben a teraszunkon üldögéltünk anyukámmal, itt mondta nekem,
hogy: - Ne haragudj meg reám Icike (Nagyikám nevezett el így...)!Tudom, hogy veled szeretetben tudnék itt élni, törődnél velem, ápolnál, de Gabikánál van az otthonom a cicákkal, kutyákkal... Elfogadtam... Elfogadtuk, akarata teljesült... így volt ez mindig egész élete során!
... ez az aggódó tekintet a szívembe vésődött, hiába
akartam én mást
rajzolni most (2016.02.03.) ... így nézett reám, mikor megpillantott az
utólsó
hajnalán, mikor megérkeztünk Gyöngyöshalászra, ahol éldegélt a cicáival,
kutyáival 2005. év óta és a legkisebbik leányával ... halkan suttogta
hozzá, hogy "szeretlek" ... így búcsúzott
el Tőlem akkor ott végleg az én Drága Anyukám! ... Ritzl Ilona,
Anyucikám 1932.09.21.-2016.01.31. 11,39h ... ahogy kiléptünk a kórház ajtaján a harangok megszólaltak, ezek már érted szóltak akkor ott Anyucikám! ...
Mellette
voltam/voltunk az utólsó pillanatig, fogtuk a kezét. Arcát simogattuk,
ölelgettük gyengéden, de már nem volt itt velünk, a tudata megszűnt.A
szeméből eltűnt a fény, a csillogás, a színe fakószürke lett. Arc csontjára szorosan ráfeszült a bőre.Hideg volt és szürkés okkersárga.Ez a HALÁL színe, ami nem keverhető össze semmi mással! Szinte alig észrevehetően az utólsó lélegzésével a LÉLEK csendben távozott...
Mély fájdalom hasított a szívembe, de felfogni még nem
tudtam, hogy az 'ÉN ANYUKÁM' 'MIRCINK' elment örökre.
A
halálhoz való viszonyom akkor ott, megváltozott, anélkül, hogy
ez tudatos lett volna! - Már nem félek én sem Anyukám, mert láttam, hogy nem a
HALÁL pillanata a nehéz, hanem az ÉLET maga! ...
Viktor, Ivána és Én is hálásan köszönjük Neked Gabika, hogy el tudtunk búcsúzni és együtt voltunk azon a napon, az utólsó percekben is Anyuval, amikor örökre elment közülünk!
Most már én is ugy érzem, hogy az a helyes, amit Viktor mondott a napokban, hogy " megváltás volt ez már …, annyit szenvedett és nincs jelentősége a miérteknek, bármi is volt!
Mirci is akkor lenne boldog, ha béke, szeretet maradna utána! “
Tegnap az esti órákban egy Barátnőm segitségével el tudtam ezt fogadni végleg!
Utána úgy éreztem, hogy könnyebb lett a lelkem és a mély fájdalom enyhült. Így aludtam el!
Van egy olyan érzésem, hogy ezért kaptam Anyumtól egy nagyon szép álmot ajándékba az éjjel, amire vágytam nagyon!
Én ezt visszajelzésnek tekintem, hogy helyesen döntöttem.
Mai ebédnél kettesben voltunk Viktorral és visszaemlékeztünk, megbeszéltük az elmultakat.
Nem volt könnyü, de változás csak akkor történik, ha kimondja hangosan az ember a gondolatait! (Én ebben hiszek!)
Most úgy érezzük, hogy helyére került minden és mindenki körülöttünk!
Az élet megy tovább békében, szeretetben!
Ezt kívánjuk a család minden egyes tagjának is!
Holnap, Vasárnap 11,39 h (Viktor állitása szerint, amit én elfogadtam), amikor egy héttel ezelőtt az utólsót lélegezte Anyu, elköszönünk örök szeretettel szívünkben Tőle.
A szorosan hozzáfűződő tárgyakat is eltesszük, hogy a lelke szabadon tudjon száguldani a ‘FÉNY’ felé!
Nyugodni tudjon békében Isten Áldásával!
A hamvai elszórási időpontjáról és helyéről kérünk értesítést.
(… vagy arról, hogy mi lesz a sorsa… ?)
2016.február 6.
... azon a hajnalon az égen a jeleket még nem tudtuk olvasni jól... kettő már feljutott a messzeségbe és a harmadik még csak féluton tartott... ez voltál Te Anyukám ...
2. HAJNAL ANYUKÁM NÉLKÜL ITT A VERECKÉN - PÁR ÉVE VOLT ILYEN JELENSÉG EGYÜTT VOLTUNK ÉS CSODÁLKOZVA NÉZTÜK EZT A VÖRÖSLŐ SZINT, AMI ELÁRASZTOTTA MÉG A NAPPALIT IS! VÖRÖSEN IZZOTT MINDEN KÖRÜLÖTTÜNK!
Három olyan jelet kaptam Anyukámtól, amit nem lehet véletlennek tekinteni, főleg nálam nem, mert az én tudotom szerint nincsenek véletlenek.
•Az egyik ez a vörös hajnali jelenség volt! Anyukám akkor még nem volt beteg és korán ébredtünk. Még én is, ami nem volt mindennapos nálam. Mikor Anyukám nálam volt, sokszor kávéztunk együtt az ágyamban reggelenként. Ő behozta és bebujt mellém és beszélgettünk..., pontosabban én hallgattam Őt, mert akkor még szinte 24 órából, 24 -t tudott beszélni, ha belelendült... ilyen volt ez a hajnal is. Arra lettünk figyelmesek, hogy minden csupa vörös színű lett és hirtelen nem is értettük mi ez, lerohantunk a nappaliba, olyan volt, mintha vörös színü fényszórók fényei árasztották volna el ... azóta sem láttam ahhoz hasonlót, csak most a második hajnalon Anyukám távozása után, aznap boncolták fel, mint később megtudtam! (2016.02. 02.)...
•A második jel csütörtök hajnalban érkezett (Anyukámat aznap hanvasztották el! 2016.02.04.) Még sötét volt, félnégy-félöt között lehetett (...azóta is mindig felébredek ebben az időtájban!...) Azt álmodtam, hogy a kapucsengő megszólal hosszasan, majd szünet... ez megismétlődék még vagy kétszer... és akkor hallom Anyukám hangját aki azt mondja és szinte látom őt is, de valamitől másabb, mint máskor volt, ahogy jön be a hálószobámba, mert még ágyban voltam: - Icike Te nem hallod, hogy csengetnek? Miért nem nézed meg ki az?
Erre én: - Hallom, de mindig abba marad és azt gondolom, hogy csak véletlenül csengetett be valaki...
Erre Anyukám: - ... és mond Icikém arra még nem gondoltál, hogy az érkezett meg akire nagyon vártál? Nem akar tolakodó lenni, csak ugy bejönni váratlanul... ezért nyomkodja a csengőt kisebb szünetekkel?
Erre én, kiugrok az ágyból, magam mögött hagyva mindent és nagy mosollyal az arcomon, boldogan szinte repülök le a kapu felé a lépcsőn és ahogy bekanyarodok a kijárat felé ... felébredtem... -
Így kaptam én egy boldog álmot, jelet Anyukámtól és egy útmutatást, hogy milyen sors vár reám... amit nem tudott már kártyából megjósolni, mikor kértem Tőle legutóbb, mikor meglátogattam. Akkor csak azt válaszolta a kérdésemre: - Majd a sorsod eldönti Icikém... Mikor ezt mondta akkor, ugy utána elgondolkoztam ezen... Nem gondoltam azt akkor ott, hogy az, amire nagyon vágyom ennyire közel van hozzám... köszönöm Anyukám!
(Ezen a hajnalon elköszönt Évikétől, Erikától és Viktor fiamtól is, mint később kiderült, mikor egyeztettünk időpontot és mindenki elmesélte a saját álmát Anyukámmal...! A többiekét nem ismerem, Ők is maguktól mesélték el Nekem...)
•A harmadik jel az a kis növényke, amit pontosan azon a délelőttön vettünk észre Viktor fiammal a nagy pálma mellett. Ragyogó napsütés volt és kicsi levelei kihajoltak a fény felé olyan érzésem volt, mint Anyukám széttárult ölelő karjai, ahogy jött felém valamikor és átölelt! Anyukám egy héttel előtte távozott egy másik dimenzióba, mert most már biztosan tudom, hogy azért, mert nincs áttekintésünk, azért még az van ...
2016. február 23. ... ma értettem meg azt, hogy mit jelent pontosan: " ... a halál az egy megváltás... " ... mindig arra gondoltam, hogy akik elhagynak minket, azoknak szól csak ez ..., de ma egészen váratlanul, amikor megkérdezte egy ismerősöm, barátom : - ... és maradt még valakid a szülők közül ... ? Erre én: - már senkim ... volt a válaszom. Erre Ő: - ... akkor felszabadultál végre... ... akkor ott furcsának tünt ez a rövid halk megjegyzés, abban a pillanatban le sem tudtam reagálni, majd csak később az esti órákban meséltem erről a fiamnak és igazán értettem meg a jelentését... biztosan elfelejtettem volna, ha nem jegyzi meg a süti majszolás közben, hogy ... -"MirciÍzek" ... azért is vettem meg... - közben a szemek rámszegeződtek, hogy vajon egy ilyen elszólás, hogyan hat rám... Én halványan elmosolyodtam, már tudtam mosolyogni ezen..., a szép, most már csak emléken... és láttam a megkönnyebbülést, felszabadultságot a lelkem mélyébe tekintő szemekben... Tudom, a szorongást elhessegetni, ami ilyenkor eluralkodik a gyermek szívében szinte lehetetlen..., nem tud úgy gondolni, sőt eszébe sem jut, hogy amikor egy szülő elmegy a hosszú útra az tényleg, időmúltával egy "megváltás, felszabadítás" .., nincs többé elvárás, megfelelés, amit nem volt mindig egyszerű teljesíteni..., a beidegződött 'kódokat' kioldani egy élet munkája lehet akár, ha nem vesszük észre jóval a nagy út előtt... a mélységes, nagy fájdalom átalakul észrevétlenül és belopja szívünkbe, minden napjainkban magát az a sok-sok pici emlék, amit magunk mögött hagyunk... és egyet biztosan tudok, hogy egy szülő sem szeretné kisírva látni a gyermeke szemét...
... 2016. február 2. ... ma egy hónapja! ... már három pici növényke kelt életre azóta ... (három szerettem távozott el eddig Nagyapa, Nagymama és Te Anyucikám ...)
2016. március 3. 7,15h
... kora reggel van a konyhában állok az ablak előtt és a szokásos teámat készítem... egyszer csak egy nagy szürke cirmoscica megjelent közvetlenül előttem a kerti lépcsőfok párkányán. Szimatolgatott, szaglászgatott, keresett valamit ..., majd leugrott, na de nem gyorsan még azt is lassítva nagyon lassan óvatosan (Anyu jött le mindig így a szobájából, legalábbis most ez arra hasonlított!)... és tovatűnt...kisétált a látókörömből... majd eltelt néhány másodperc és megint ott látom, ahol az előbb keresett valamit, forgatta a fejét jobbra-balra, az orrát bedugta az oszlopon futó örökzöld növénybe ... majd leült jobbra nekem a kőre a hátsó kétlábára ... én, csak néztem ezt a jelenetet mzdulatlanul és arra gondoltam közben, hogy vajon miért épp most látom én ezt... régen ehhez hasonló sosem volt? ... Ő, csak ott üldögélt (mint anyu sokszor a teraszon... szótlanul nézett hosszan maga elé...) ... majd 'Miramba' hirtelen felém fordította a fejét ... kinyitotta tágra világító, sárgászöld színű szemeit és úgy tartotta a fejét, mintha azt mondta volna, hogy
- Na, Te meg itt vagy... eddig nem is vettelek észre! - ... hosszasan farkasszemet néztünk mozdulatlanul... én még levegőt sem vettem, nem akartam ezt megzavarni, valami azt súgta, hogy
- pssszzz maradj veszteg!
...persze amíg birtam ... majd egyszer csak elnevettem magam hangosan és dobtam a számmal feléje egy puszit... még ott is abban a pillanatban is furcsálottam ezt, hát még így utólag... nem igazán szoktam hasonlót tenni, eddig legalábbis nem volt jellemző reám...
-erre Ő válaszként pont abban az időben, szinte egyszerre történt mindez, megnyalta a szájaszélét, kicsi mosolynak tűnő árnyék suhant át a szája szegletében... hasonlónak tűnt, mint Anyunak akkor, amikor azt kérdeztem Tőle az utólsó tudatos pillanatában, hogy lefotózhatom-e? persze ez akkor abban a pillanatban nem gondoltam, csak azt éreztem, hogy ezt már láttam valahol, ahog a francia mondaná 'déjá vu' ...
... majd ezzel Miramba eltűnt jobbra, kisétált lassan ...
...ledöbbentett és egy pillanatra lefagyott körülöttem minden, legalábbis ezt éreztem! ... még látom most is magam előtt 'Mirambát' anyu kedvenc cicáját hivta így... tudom, hogy ez nem az a cica volt, de ez is cirmos és hasonló, mint az Övé... és lehetett volna fekete is, mert az a cica is mióta anyu elment meg...megjelenik a kertben leül a párnás székre és hosszasan marad az ajtó előtt..., amit eddig sosem tett... sőt nem is láttam hetekig előtte... nem zavartatta magát, hogy ott álltam mögötte és néztem... (a cserépben lévő kisnövények, nem fejlődtek tovább és elszáradtak, hiába kaptak vizet.., csak megmutatták magukat, ennyi volt a dolguk...)
...vannak dolgok, amiről egyszerűen beszélni kell...
4. hónapja már... (2016. május 31.) ... tegnapi nap nem volt könnyű, sokat gondoltam Anyumra... nyírtam a füvet a kertemben és arra gondoltam, hogy ha itt lennél, biztosan mondanád, hogy:
- Icike, hagyjd a csudába, bízd ezt másra, foglalkozz magaddal inkább!... - mindig ezt mondta annak idején..! .., de én szeretem ezt csinálni, na nem mindig, de néha jól esik és boldog vagyok, hogy meg tudok ezzel is birkózni... közben beszélgetek a növényekhez és hozzád, mintha itt lennél... tegnap különösen a tátikákat símogattam, szeretgettem, amiket még veled ültettem el.., hoztad a pici palántákat boldogan vidékről, ahol a kicsi magvakat elvetetted és azok kikeltek... persze akkor morogtam, hogy munka van vele, minek ez, van itt elég... -
Majd egyszer örülni fogsz ezeknek, csak ültesd el! - mondtad is akkor
nekem..., azóta sem tudta ezeket még a tél hideg vasfoga elpusztítani
sem... és a málna is terem dúsgazdagon az idén, roskadozik, mint még
sohasem... az első szemeket mindig Neked szedtem le..., most a fiammal
eszegettem szomorúan egymásra néztünk és mondta, hogy...
-Tudod Anyu én még nem tudtam feldolgozni, hogy a Nagyi nincs ... Hát
bizony nem könnyü, próbáltam azért nem kimutatni nagyon ... valahol ugy
érzem, hogy mindig itt van még... Előjön egy-két tárgy, ruha vagy a
málna, tátika, mert mindkettőt neked köszönhetjük, ezekkel is itthagytad
emléked!.. már nem sírok annyit, de könnyebb sem lett hiányod mióta
elmentél!... hontalannak érzem magam, bárhol vagyok is... tegnap arra
gondoltam, hogy lefotózom ezeket és szerkesztek egy ?D képet Neked és
ahogy végeztem a fotózással, gondolatban kértem, hogy csak egy jelet
adhatnál, hogy jó helyen vagy és rendben van ez így... gyujtottam
gyertyát, kivételesen négy szálat neked és amikor a fotók elkészültek
feltettem a fb. oldalamra valahogy ugy érzem ezek után, hogy könnyebb...
...
reggel korán ébredtem és valamiért az volt az első, hogy kimentem a
teraszra és körülnéztem a kertben... ezek azok a megfoghatatlan dolgok,
amikre nincs magyarázat, mert ugy általában ez nem jellemző rám... és
ahogy balra nézek látom a lenyírt fűben valami rózsaszínű tárgy és egy
tisztító szivacs..., ugy tűnik, mintha direkt valaki lette volna
pontosan abba az irányba mutatva, ahol a tátikák virulnak...
képtelenségnek tűnt, berohantam a szemüvegemért, hogy jól látok-e... hát
jól láttam ... előző napokban a medencét tisztítottam és az aljában
hagytam a rózsaszínű gumikesztyűmet és a szivacsokat, amivel dolgoztam
arra gondolva, hogy jó helyen vannak azok ott, úgyis még sokat kell
bibelődni ezzel is, nem rakom el a helyükre! ...
...
automatikusan nyúlok feléjük és szedem össze őket, rakom vissza a
medencébe a helyükre... közben arra gondolok, hogy nincs a házban senki
és nem is volt rajtam kívül a napokban, a gyerekek nyaralnak..., de még,
ha nem is így lenne akkor sem tudja ezeket a gondolatokat rajtam kívül
más, amikre tegnap gondoltam pont azon a helyen...azt meg főleg nem,
hogy hol virágzik most a tátika ...
(a fotó illusztráció, de így volt pontosan...!)
...közben
próbálom megfejteni és arra gondolok, hogy a szél nem lehetett,
kizárt.., ilyen formában, pontosan így ide fújta volna, az a csodával
határos lenne, vagy a cica, mert a nagy cirmos azóta is itt jár-kel
folyamatosan, ma meg többször is láttam azon a területen, szinte pont
azon az útvonalon, akkor reggel sétált lassan, kimérten, ahogy le voltak rakva ezek a
dolgok reggel..., ami szintén furcsa, miért pontosan ott, hiszen eddig
mindig másfelé láttam... ...egész nap erre gondoltam szinte és el is mondtam egy-két barátomnak, akik nem fogadták idegenül, sőt... ...azért, mert mi nem látjuk, azért az a dimenzió még létezik ... azt most már biztosan tudom ...
